A te lányod

Kitette már a táskát
s zoknit, ruhát a székre
(mióta nem vagy, eljött
hozzánk a hó fehére).

Kesztyűt húz, hófehéret,
kendő a vézna vállon,
topog a hóban, és én
csöpp másod benne látom.

Hunyorog a szemeddel, –
hová veti a végzet?...
Mely mélyedből szakadt ki,
hová is hull a fényed?

Jár szélben, záporokban,
átfúrja a sötétet,
jár mindenütt, de többé
nem lel sehol se téged.