Az álom
Az álom földjénél nincs gazdagabb,
se gazdagabb, se kívánatosabb.
Mit szíved óhajt, mindent megtalálsz.
Kővé dermedt napot vagy egyszerű,
időcsiszolta, szürke kavicsot,
mindent, mit szíved óhajt, csak kívánd...
S ajtókat tár előtted a csoda.
Meglebbent már a hullámok brokát
függönye, megfeszültek a karok,
vállak, ideje útra kelni hát.
Egy pillanat, s a part is messze tűnt,
és elmerülsz vízmérő súlyaként.
S olvadnak már agyadban a homály
óntömbjei, s a zavaros ködök
lomhán a szirtekről felszállanak.
Most nézz körül és lássa meg szemed –
fehérlő oszlopok szökellnek és
a fövenyen a kagylók rajzai.
Most nézz körül és lássa meg szemed:
ha jól emlékszel, ez az a mező,
tejszínű, csöndes és határtalan...
Ez itt a szikla, könnyektől sötét
barázdás... Ím, a vásár; rengeteg
kupec, bámészkodó örvénylik ott...
S míg nézed őket, téged egy se lát,
nem hallja senki sem hívásodat,
se szaporább verésű szívedet.
Elszomorodsz... Egy pillanatra csak.
Az álom-föld csodás, mindenható.
Találkozhatsz ott tíz-húsz éve és
korábban elhunyt emberekkel is,
e földön ez mindennél egyszerűbb,
beszélgethetsz velük, s aztán megint
eltűnnek ők, mint jöttek, nyomtalan.
Legjobban azt irigylem tőle én,
hogy nem ismer határokat, mivel
határtalan; lobognak mindenütt
zászlói hűvös szirmaikkal, a
kőtornyok égbe nyúló szárain.
És megfigyeltem, mindegy néki: nő
vagy hal. Nem különbözteti meg a
tengert, s mezőt sem egymástól. Az ő
kezében kés lesz a kanál, s fehér
s fekete gyakran szerepet cserél...
Amúgy itt teljes rend uralkodik,
az álom-föld hatalma végtelen.
Szerencsés az az ember, akinek
szeme varázsos fényétől sajog.
De álomlátó, légy te óvatos,
különben elszakadhat a kötél,
s örökre álmod mélyében maradsz.
Jobb hát, ha hallgatsz, némaságod óv.
Hiába is töröd magad, nem ér
el senkihez hívó szavad fehér
halbuboréka.
S ne búsulj, többé már nem létezik
számodra semmilyen határ az éj
s nappal között. S nem ér többé se fagy,
se szél. Nem lesz kelet s nyugat. Haladsz
az úton, melynek vége nincs, amely
nem kezdődik... sehol. Ennél mit is
kívánhat jobbat az emberfia?
se gazdagabb, se kívánatosabb.
Mit szíved óhajt, mindent megtalálsz.
Kővé dermedt napot vagy egyszerű,
időcsiszolta, szürke kavicsot,
mindent, mit szíved óhajt, csak kívánd...
S ajtókat tár előtted a csoda.
Meglebbent már a hullámok brokát
függönye, megfeszültek a karok,
vállak, ideje útra kelni hát.
Egy pillanat, s a part is messze tűnt,
és elmerülsz vízmérő súlyaként.
S olvadnak már agyadban a homály
óntömbjei, s a zavaros ködök
lomhán a szirtekről felszállanak.
Most nézz körül és lássa meg szemed –
fehérlő oszlopok szökellnek és
a fövenyen a kagylók rajzai.
Most nézz körül és lássa meg szemed:
ha jól emlékszel, ez az a mező,
tejszínű, csöndes és határtalan...
Ez itt a szikla, könnyektől sötét
barázdás... Ím, a vásár; rengeteg
kupec, bámészkodó örvénylik ott...
S míg nézed őket, téged egy se lát,
nem hallja senki sem hívásodat,
se szaporább verésű szívedet.
Elszomorodsz... Egy pillanatra csak.
Az álom-föld csodás, mindenható.
Találkozhatsz ott tíz-húsz éve és
korábban elhunyt emberekkel is,
e földön ez mindennél egyszerűbb,
beszélgethetsz velük, s aztán megint
eltűnnek ők, mint jöttek, nyomtalan.
Legjobban azt irigylem tőle én,
hogy nem ismer határokat, mivel
határtalan; lobognak mindenütt
zászlói hűvös szirmaikkal, a
kőtornyok égbe nyúló szárain.
És megfigyeltem, mindegy néki: nő
vagy hal. Nem különbözteti meg a
tengert, s mezőt sem egymástól. Az ő
kezében kés lesz a kanál, s fehér
s fekete gyakran szerepet cserél...
Amúgy itt teljes rend uralkodik,
az álom-föld hatalma végtelen.
Szerencsés az az ember, akinek
szeme varázsos fényétől sajog.
De álomlátó, légy te óvatos,
különben elszakadhat a kötél,
s örökre álmod mélyében maradsz.
Jobb hát, ha hallgatsz, némaságod óv.
Hiába is töröd magad, nem ér
el senkihez hívó szavad fehér
halbuboréka.
S ne búsulj, többé már nem létezik
számodra semmilyen határ az éj
s nappal között. S nem ér többé se fagy,
se szél. Nem lesz kelet s nyugat. Haladsz
az úton, melynek vége nincs, amely
nem kezdődik... sehol. Ennél mit is
kívánhat jobbat az emberfia?