Gyanú

Poharam ürítem gyanú úrra,
ő az én leggyakoribb vendégem...
Hallom egyre, az agyamat fúrja,
nincsen tőle se napom, se éjem.

Mindig éber, percnyi nyugta sincsen,
nem ismer se szőnyeget, se ágyat…
Sohasem hagy békén, oka minden
őrültségnek és nyugtalanságnak.

Sose fáradt, bortól sose részeg,
rabja vagy már, mégis jár a szája;
mosoly csillog mézikrás szemében,
elkápráztat somszinű csizmája.

Figyelmeztet: „Mondva van vagy írva,
elkopik, amit csak gyárt az elme,
kicsi, nagy, az örvény mind beszívja...”
Szava méregként csöpög fülembe.

Lámpámat szövet borítja, vastag,
mért siessek, az ítélet várhat.
Lámpaernyő s szürke por takarja
a körökbe zárt sok régi árnyat.