Ádám álma

Сон Адама
   
Daloktól, tánctól elfáradva Ádám
Elszunnyadt s éppen a Tudás Fája alatt,
Fölötte csillagok gyúlnak, sugárzanak,
És lila árny fut át a rét virányán,
És alvó lelke száll smaragdmezők felett,
De baljóslatú és zord álom lepte meg.
   
Azt látja: lángolón az angyal kardja
Őt és a kedvesét bökdösve űzi ki
Az édenből oda, hol hóvihar süvít,
Hol semmi sincs, mi testüket takarja...
Akár az állatok, tákolják vackukat,
S táplálékot nekik bunkó s parittya ad.
   
Betegség s munka otthona... De itten
A kedvesével ő először egyesül.
Éváé – anyai öröm s kínok, ha szül,
Övé – az ásó megművelni mindent.
A Föld szolgáiként, durvák, de szépek ők:
Zárt ajkak s összevont-komor szemöldökök.
    
Ímé, új emberek... az ajkuk élesebb,
Nem csillog a szemük, nevetni egy se tud,
Káin vadász, erős, – a vad hiába fut,
És Ábel olivát és mézet gyűjtöget.
De nékik az atya parancsa mit sem ér,
S rettegve bújik a testvérgyilkos fivér.
   
Ádám sok mindent lát megzavarodva:
Lélekölő, szilaj kicsapongásokat,
Biztos hajót keres, mely menedéket ad,
S épít megint, magát megmakacsolva,
A lomha pór s lovas, ki vérszomjjal teli...
De szőlőskertjeit az Úr védelmezi.
   
Zablát vetett a féktelen folyókra,
És egyensúlyra lelt az éber gondolat,
És héjaként lebeg a felhős ég alatt,
A lomha föld érckincsét elrabolja,
Békében-csöndesen könyvtárak őrizik
A költők énekét s hitek rejtélyeit.
   
S varázsos éjeken, hozzá leszállva
Magukhoz ölelik a légi szilfidek,
S megbántott elemi és csillagszellemek
Szolgálják őt, bosszúra vágyva.
S napos sziklák felé, örvénylő áron át,
Vonszolják delfinek törékeny csolnakát.
   
És vonzza őt a víg s veszélyes játék,
Hajózni s lelni új, csodás országokat,
Bejárni, esztelen, farkascsapásokat,
S a síkot látni hegycsúcsokra hág még,
Hol szűk ösvényeken a kecske mélybe hull,
Elébe illatos, rőt rózsaszál konyul.
   
Szereti, ha szobornak szánva vágják
Vésők sikongva szét a márványtömböket,
S a rózsás-szűzies hajnali hideget,
S az ifjú női arc szelíd oválját, –
S szereti, ha a vásznon futkosó ecset
Nyomában a világ is lágyabb, fényesebb.
   
Elfárad – s ekkor föltekint az égre,
Szentségtelen s vak az ember tekintete:
Ott, amit alkotott örökre istene,
Ragyog a csillagsátor tiszta fénye.
Szentséges éjeken megbékélt és nyugodt,
És térdet hajt, mivel az Úrról álmodott.
   
Fényes vendégként gondolatra, újra,
Vár egyre – küldje már a rózsás messzeség!
S velük, mint új csillagrajok, kigyúl a még
Nem ismert eszmék szenvedélye, búja,
A művészet bukott álmok, szent borzadály,
Előérzet, mitől a szív sajogva fáj.
   
S Isten játékszere, a jámbor Éva,
Valaha gyermek és hajnalfény valaha,
Most nőstény tigris, és baljósan villan a
Gyöngysor nyakán; nincs pajkosság, se tréfa;
Vihar, vér, szenvedély előhirnöke lett,
Kéjt adva is kevély, ki koldussá tehet.
   
Enged a szem arany káprázatának,
De az aranyban éj erői rejlenek,
Előidézik a szentségtöréseket,
Méreggel töltve testvéri kupákat,
Jól egyik sem lakat, csak kínoz és kacag,
Üvöltést és nyögést, dühöt tanítva csak.
   
A férfi küzd vele. Most kígyó-aljas,
Behálózta a nőt csábításaival.
Ím, Éva – romlott nő, aki magára vall,
Ím, Éva, – szent, jámbor szemű, nyugalmas.
Hol hold leánya ő, hol földi, idelenn,
De mindig s mindenütt idegen, idegen.
   
És végül már oly végtelen kifáradt,
Fáradt nevetni és zokogni céltalan,
Mint hattyúraj, a sok-sok század úgy suhan,
Se dal, se játék, rég fülét bezárta;
Nyugodtan s komoran márvány sziklákra állt,
S fáradtak istenét, szólítja a Halált:
   
„Tudd meg tőlem, te Áldott, mit szeretnék:
A föld síkságain, a földi tengeren,
És alkonypíru, bús, elárvult szívemen
Hintsd pusztuláshozó italodat szét!
őrültség, félelem – harcoltam véletek.
Hadd légyen újra por, ki porból vétetett!”
   
S bíborszín csóváját lengetve lassan,
A föld felé kék üstökös közeledett,
S megfájdult a szeme Ádámnak, s megijedt,
S agyában nőtt a dörgés szakadatlan.
Forgott előtte lángörvényü förgeteg,
Megrándult, fölkiáltott... és felébredett.
   
Jobbra a Tigris tajtékzik ragyogva,
Balra a zöldes Eufrátész kanyarog,
A völgy ezüstösen tündöklik és ragyog,
Játékra csábít, árnyas zátonyokra,
És a tavaszi kertből Éva hívja őt:
„Fölébredtél megint... Ádám, úgy örülök!”

________________________________

(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)