Ahmatovának
Ахматовой
1.
Ó, sírás múzsája, múzsák legszebbje, te!
Ó, te, a fehér éjszakák szilaj leánya!
Oroszhon-dúló hófúvásod fekete,
s nyílként hasít belénk a kínod jajgatása.
S mi visszahőkölünk, tompán kiáltva: jaj! –
százezerszeresen – esküdve néked – Anna
Ahmatova! – E név: földrengető sóhaj,
amely a névtelen mélységekbe zuhanna.
Minket megkoronáz, hogy véled egy lehet
a föld, min járhatunk, hogy ugyanaz az ég is!
És az, kit megsebez halálos végzeted,
meghal bár, halhatatlanok között a posztja mégis.
Éneklő városomban kupola ragyog,
és vak koldus dalol, a Megváltót dicsérve...
– Harangok városa, mit néked adhatok,
Ahmatova – s a szívem is tenéked.
1916. június 19.
2.
Arcom rejtve állok én elébed
– nem zavart meg ármány –,
arcom rejtve énekellek téged
alkonyatnak árnyán.
Mily vad hullám vett a tarajára,
s száguld messze vélem!
Énekellek, hullám-vélem-árva –
hold vagy éji égen!
Ki, mint holló, szállt az égi fára,
s fellegekben jár most.
Horgasorrú! – kinek mérge-átka
s kegye is halálos.
Ki a vörös téglás kremli ormon
szétterjesztve éjét,
mintha szíjjal, elszorítja torkom,
énekes gyönyörként.
Boldog vagyok! Nem lángolt ily tisztán
alkony még felettem.
Boldog vagyok! Mindent néked adván,
koldusként mehettem.
Mert én néked – ó, mély, ó, éj! – menten
értettem a szódat,
és hogy Múzsája vagy, felismertem,
Carszkoje Szelónak.
1916. június 22.
3.
Még egy hatalmas lendület –
s a pilla bágyad.
Ó, drága test! Ó, hamva egy
könnyű madárnak!
Napok ködében merre, hol
várt, énekelve?
Oly sok volt sóhaja, de oly
kevés a teste!
Emberentúli bája volt
e szendergésnek.
Angyalból, sasból egybeforrt
e test, e lélek.
Alszik, de kórus hívja ma
az Édenkertbe.
Talán dalokkal démona
nincs még betelve?
Órák, évek, korok. – Igen,
üt majd az óránk.
S emlékkövünk betűje sem
emlékezik ránk.
A söprű rég saroklakó,
és hízelegnek
Múzsádnak, Carszkoje Szeló,
csalánkeresztek.
1916. június 23.
4.
A gyermek neve Lev,
az anyáé Anna.
A fiú neve csupa hév,
az anyáé csöndsóhajú.
A fiú rőtvörös hajú
– tulipán tűzlángja! –,
tehát: hozsánna
a kis királynak.
Add néki, Isten, sóhaját
s mosolyát az anyának,
adj, mint a gyöngyhalásznak,
fürkész tekintetet.
Isten, vigyázzad,
légy sokkal éberebb:
királyfi – kényesebb,
más, mint a többiek.
Rőt oroszlánkölyök,
te smaragdzöld szemű,
vidd szörnyű örökségedet!
Északi s Déli óceán között
markoljad olvasód –
fekete gyöngyszemeidet!
1916. június 24.
5.
Hány útitárs, barát akad!
Nem szajkózol te más dalt.
Vezérli ifjúságodat
a büszkeség s a bánat.
Emlékszel? Kikötő, veszett
déli szél dühe jár át,
üvölt a Kaspi – s szádba vett
rózsa rebbenti szárnyát.
Egy cigánylány követ adott
díszes keretben,
s dicsőségedről hazudott
még díszesebben...
S árboc előtt magasodott
egy suttyó égszín blúzban.
Tengerdörejen át hivott
a sebzett Múzsa.
1916. június 25.
(Baka István fordítása)
6.
Fegyenc vagyok. Te jössz utánam,
fegyveres őr. A sorsod egy velem.
Egy az útunk a pusztaságban,
a puszta semmiben.
Tudod: már rég megcsendesedtem,
szememben sem látod a vad tüzet.
Csak addig a fenyőig oldj el engem!
Csak addig – nélküled!
1916. június 26.
(Rab Zsuzsa fordítása)
7.
Te letéped a lepleket
a bölcsőről s a katafalkról,
te a szeleket bőszited,
küldesz ránk hóvihart, kavargót,
lázakat, verset s háborút,
– Jobbágyúrnő! – Varázslóasszony –
Hintód körül a koszorút:
oroszlánok bőgését hallom,
és szenvedélyes hangokat –
s egyet, mely hallgat rendületlen.
Lobog piros vitorlahad –
s egy köztük éjsötéten lebben.
Utad a tengeren vezet
vagy levegőben – várok egyre,
mint napra, tárva mellemet,
mint halálos ítéletemre.
1916. június 26.
8.
A piac lármával teli,
a péküzletből dőlt a pára.
Emlékszem egy kis utcai
énekesnő sovány arcára.
Kendőd virágos, fekete
– Irgalmukért könyörgök én! –,
ott álltál, szemlesütve, te
a Szergij-Troica tövén.
Imádkozz értem, szomorú
s ördögi szép, erdő, liget
ha megtesz önkínzó jajú
Istenanyának tégedet.
1916. június 27.
9.
Aranyszájú Annának – egész
Oroszhonunk-megváltó igének –
vidd el, szél, a szavaimat, és
szálljon ez a sóhaj is tevéled!
Lángoló mennybolt, te mondj mesét
fájdalomtól fekete szeméről,
és ahol földig hajolt, a rét
aranyszínű, elnémult füvéről!
Te, zöld vizü, erdőmélyi csermely,
meséld el, hogy ma éjszaka én
hogyan bámultam tükrödbe – és mely
arcot láttam fénylő felszinén!
Te, kit a viharzó magosban
felleltem újra!
Te! – Névtelen!
Vidd el szerelmemet
Aranyszájú Annának – Oroszhonban!
1916. június 27.
10.
A drótsövény mögül, hol hullámzik a zab,
hang zendül – mintha tán ezer hang szólana!
S az átfutó kocsicsengettyűk – szent! szent! szent! –,
Uram, tán nem ezen a hangon zengenek?
Megállok s hallgatom, kalászt morzsolgatok –
engem e hang sötét kupolába csukott.
Ájtatosan nem a fűzághoz ér kezem,
érintésemmel én – kezedhez érkezem!
Asszony vagy, földi – bár megáldják jöttödet –
mindenkinek, de nékem égből jött kereszt.
Előtted bókolok hát minden éjszakán,
s minden ikon a te szemeddel néz reám!
1916. július 1.
11.
A napra terülhet árnyad,
markodban a csillagok!
Ó, szélként – az ajtót tárva –
hozzád ha bejuthatok!
S fecsegni meg elpirulni,
s lesütni szemem talán,
s szipogva meg is nyugodni,
mint lányka, szidás után.
1916. július 1.
12.
Arra való a kezem, hogy a másik kézre találjon,
vissza se tarthatom, ajkam is arra való – nevet adjon,
és a szemem – nem látni (magasra szökött a szemöldök) –
nézni csupán szerelemre s a nem-szerelemre megértőn.
Hát e harang, mely a kremli harangoknál nehezebb tán,
mért kong egyre a mellben, mért veri félre a szívem?
Ezt ki is érti meg? – én sem-, a hangja talán bejelenti –
nem maradok meg benned örökre, hazám, Oroszország.
1916. július 2.
(Baka István fordítása)
________________________
(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből.)
1.
Ó, sírás múzsája, múzsák legszebbje, te!
Ó, te, a fehér éjszakák szilaj leánya!
Oroszhon-dúló hófúvásod fekete,
s nyílként hasít belénk a kínod jajgatása.
S mi visszahőkölünk, tompán kiáltva: jaj! –
százezerszeresen – esküdve néked – Anna
Ahmatova! – E név: földrengető sóhaj,
amely a névtelen mélységekbe zuhanna.
Minket megkoronáz, hogy véled egy lehet
a föld, min járhatunk, hogy ugyanaz az ég is!
És az, kit megsebez halálos végzeted,
meghal bár, halhatatlanok között a posztja mégis.
Éneklő városomban kupola ragyog,
és vak koldus dalol, a Megváltót dicsérve...
– Harangok városa, mit néked adhatok,
Ahmatova – s a szívem is tenéked.
1916. június 19.
2.
Arcom rejtve állok én elébed
– nem zavart meg ármány –,
arcom rejtve énekellek téged
alkonyatnak árnyán.
Mily vad hullám vett a tarajára,
s száguld messze vélem!
Énekellek, hullám-vélem-árva –
hold vagy éji égen!
Ki, mint holló, szállt az égi fára,
s fellegekben jár most.
Horgasorrú! – kinek mérge-átka
s kegye is halálos.
Ki a vörös téglás kremli ormon
szétterjesztve éjét,
mintha szíjjal, elszorítja torkom,
énekes gyönyörként.
Boldog vagyok! Nem lángolt ily tisztán
alkony még felettem.
Boldog vagyok! Mindent néked adván,
koldusként mehettem.
Mert én néked – ó, mély, ó, éj! – menten
értettem a szódat,
és hogy Múzsája vagy, felismertem,
Carszkoje Szelónak.
1916. június 22.
3.
Még egy hatalmas lendület –
s a pilla bágyad.
Ó, drága test! Ó, hamva egy
könnyű madárnak!
Napok ködében merre, hol
várt, énekelve?
Oly sok volt sóhaja, de oly
kevés a teste!
Emberentúli bája volt
e szendergésnek.
Angyalból, sasból egybeforrt
e test, e lélek.
Alszik, de kórus hívja ma
az Édenkertbe.
Talán dalokkal démona
nincs még betelve?
Órák, évek, korok. – Igen,
üt majd az óránk.
S emlékkövünk betűje sem
emlékezik ránk.
A söprű rég saroklakó,
és hízelegnek
Múzsádnak, Carszkoje Szeló,
csalánkeresztek.
1916. június 23.
4.
A gyermek neve Lev,
az anyáé Anna.
A fiú neve csupa hév,
az anyáé csöndsóhajú.
A fiú rőtvörös hajú
– tulipán tűzlángja! –,
tehát: hozsánna
a kis királynak.
Add néki, Isten, sóhaját
s mosolyát az anyának,
adj, mint a gyöngyhalásznak,
fürkész tekintetet.
Isten, vigyázzad,
légy sokkal éberebb:
királyfi – kényesebb,
más, mint a többiek.
Rőt oroszlánkölyök,
te smaragdzöld szemű,
vidd szörnyű örökségedet!
Északi s Déli óceán között
markoljad olvasód –
fekete gyöngyszemeidet!
1916. június 24.
5.
Hány útitárs, barát akad!
Nem szajkózol te más dalt.
Vezérli ifjúságodat
a büszkeség s a bánat.
Emlékszel? Kikötő, veszett
déli szél dühe jár át,
üvölt a Kaspi – s szádba vett
rózsa rebbenti szárnyát.
Egy cigánylány követ adott
díszes keretben,
s dicsőségedről hazudott
még díszesebben...
S árboc előtt magasodott
egy suttyó égszín blúzban.
Tengerdörejen át hivott
a sebzett Múzsa.
1916. június 25.
(Baka István fordítása)
6.
Fegyenc vagyok. Te jössz utánam,
fegyveres őr. A sorsod egy velem.
Egy az útunk a pusztaságban,
a puszta semmiben.
Tudod: már rég megcsendesedtem,
szememben sem látod a vad tüzet.
Csak addig a fenyőig oldj el engem!
Csak addig – nélküled!
1916. június 26.
(Rab Zsuzsa fordítása)
7.
Te letéped a lepleket
a bölcsőről s a katafalkról,
te a szeleket bőszited,
küldesz ránk hóvihart, kavargót,
lázakat, verset s háborút,
– Jobbágyúrnő! – Varázslóasszony –
Hintód körül a koszorút:
oroszlánok bőgését hallom,
és szenvedélyes hangokat –
s egyet, mely hallgat rendületlen.
Lobog piros vitorlahad –
s egy köztük éjsötéten lebben.
Utad a tengeren vezet
vagy levegőben – várok egyre,
mint napra, tárva mellemet,
mint halálos ítéletemre.
1916. június 26.
8.
A piac lármával teli,
a péküzletből dőlt a pára.
Emlékszem egy kis utcai
énekesnő sovány arcára.
Kendőd virágos, fekete
– Irgalmukért könyörgök én! –,
ott álltál, szemlesütve, te
a Szergij-Troica tövén.
Imádkozz értem, szomorú
s ördögi szép, erdő, liget
ha megtesz önkínzó jajú
Istenanyának tégedet.
1916. június 27.
9.
Aranyszájú Annának – egész
Oroszhonunk-megváltó igének –
vidd el, szél, a szavaimat, és
szálljon ez a sóhaj is tevéled!
Lángoló mennybolt, te mondj mesét
fájdalomtól fekete szeméről,
és ahol földig hajolt, a rét
aranyszínű, elnémult füvéről!
Te, zöld vizü, erdőmélyi csermely,
meséld el, hogy ma éjszaka én
hogyan bámultam tükrödbe – és mely
arcot láttam fénylő felszinén!
Te, kit a viharzó magosban
felleltem újra!
Te! – Névtelen!
Vidd el szerelmemet
Aranyszájú Annának – Oroszhonban!
1916. június 27.
10.
A drótsövény mögül, hol hullámzik a zab,
hang zendül – mintha tán ezer hang szólana!
S az átfutó kocsicsengettyűk – szent! szent! szent! –,
Uram, tán nem ezen a hangon zengenek?
Megállok s hallgatom, kalászt morzsolgatok –
engem e hang sötét kupolába csukott.
Ájtatosan nem a fűzághoz ér kezem,
érintésemmel én – kezedhez érkezem!
Asszony vagy, földi – bár megáldják jöttödet –
mindenkinek, de nékem égből jött kereszt.
Előtted bókolok hát minden éjszakán,
s minden ikon a te szemeddel néz reám!
1916. július 1.
11.
A napra terülhet árnyad,
markodban a csillagok!
Ó, szélként – az ajtót tárva –
hozzád ha bejuthatok!
S fecsegni meg elpirulni,
s lesütni szemem talán,
s szipogva meg is nyugodni,
mint lányka, szidás után.
1916. július 1.
12.
Arra való a kezem, hogy a másik kézre találjon,
vissza se tarthatom, ajkam is arra való – nevet adjon,
és a szemem – nem látni (magasra szökött a szemöldök) –
nézni csupán szerelemre s a nem-szerelemre megértőn.
Hát e harang, mely a kremli harangoknál nehezebb tán,
mért kong egyre a mellben, mért veri félre a szívem?
Ezt ki is érti meg? – én sem-, a hangja talán bejelenti –
nem maradok meg benned örökre, hazám, Oroszország.
1916. július 2.
(Baka István fordítása)
________________________
(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből.)