Versek Blokhoz
Стихи к Блоку
1.
Neved – madárfiók tenyeremben.
Neved – mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved – négy betű...
Szép labda, égbe szökellő.
Ezüstszivü csengő.
Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, ugy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokodhoz szoritott fegyver ravaszán.
Neved – tudod, mi nekem?
Neved – csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra hullt csókjára nevednek.
Kék csobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.
1916. április 15.
(Rab Zsuzsa fordítása)
2.
Gyöngéd kísértet,
gáncs nélküli lovag,
ki hívott téged
fiatal életembe?
Kéklő ködökben,
hóköntösödben
álltál elém.
Nem, nem a széllel
űzetem a városban.
Ó, már három éjjel
a gonosszal álmodtam.
Kék szeme átok,
megbabonázott –
hó dalnoka.
Hóhattyu hintett
elébem tollat.
Tollak keringnek,
s havakba fúlnak.
Tollakra lépek,
ajtóhoz érek –
túl a halál vár.
Ő dalol nékem
kék ablakon átal,
ő dalol nékem
csengettyűk szavával.
Messze rikoltva,
hattyui torka
hív-hivogat.
Kedves kísértet!
Álom vagy csupán nekem.
Kérlelve kérlek:
hullj szét, ámen, úgy legyen!
Ámen!
1916. május 1.
3.
Elmész a messzi napnyugatra,
az esti fényt meglátod ott,
elmész a messzi napnyugatra,
hófúvás törli el nyomod.
Házam előtt, hó-némaságot
átszelve, visz tovább utad,
igaz szívű, Istentől áldott,
ki lelkem fényessége vagy.
Nem irigylem, hogy a te lelked
rendíthetetlen célt követ.
Én csókoktól sápadt kezednek
húsába nem verek szöget.
Én neveden se szólogatlak,
és nem nyújtom feléd kezem.
Viaszos, szent orcád előtt csak
távolról hajtom meg fejem.
S a lassú hóhullásban állva,
letérdelek a szűz havon,
és a te szent neved kiáltva,
az est havát megcsókolom –
ott, hol utad – hó-némaságot
átszelve – vitt fenségesen,
fényem, dicsőség kelyhe, áldott,
uralkodj árva lelkemen!
1916. május 2.
4.
A vadnak odúja,
vándornak az útja,
holtnak síri nyugta:
jusson, mi jár, mindenkinek.
Dámának a kacérkodás,
a cárnak az uralkodás,
de nékem nem kell semmi más –
csak magasztalni nevedet.
5.
Az én Moszkvámban kupolák ragyognak,
az én Moszkvámban harangok bongnak,
az én Moszkvámban sírok sorakoznak,
bennük sok cár és cárnő álmodik.
S te nem tudod, hogy hajnalban a Kremlben
tisztább a lég, mint földön és a mennyben!
S te nem tudod, hogy hajnalban a Kremlben
én imádkozom hozzád – hajnalig.
És hídra lépve Névád átszeled,
amikor én Moszkva-folyóm felett
alázattal lehajtom fejemet,
s a lámpák fénye összeolvad itt.
Álmatlanságommal szeretlek téged,
álmatlanságommal figyellek, nézlek,
mikor a kremli száz harang felébred,
s bongás a bongással megütközik.
Csupán folyóvizem folyóvizeddel,
csupán az én kezem a te kezeddel
nem érhet össze, Boldogságom, míg nem
ér el a hajnalom – hajnalodig.
1916. május 7.
6.
Úgy hitték, földi lény!
S halálba kergették legott.
Kihunyt az égi fény.
– Halott angyalt sirassatok!
Ö élte alkonyán
napszentületről dalt dalolt.
Leng három gyertyaláng,
és babonás-kék füstöt ont.
Árasztva fénysugárt,
húrt zengetett forralt havon.
A három gyertyaláng
égett, akár a napkorong.
Ó, nézzétek, hogyan
sötétlenek szemhéjai!
Ó, nézzétek, hogyan
törtek le büszke szárnyai!
Felolvas feketén,
tolong tunyán a publikum...
– A dalnok holt a vén,
torát ülő vasárnapon.
1916. május 9.
7.
Úgy tetszik – túl a berken
falum tárul majd elém.
Úgy tetszik – őt szeretnem
egyszerűbb, mint hittem én.
– Fúlj a sárba, rusnya pára! –
Ostor lendül, meghajol,
s lecsap vad csattanással,
s újra csengettyű dalol.
Rengő, tengő gabonában
pózna mellett pózna áll,
s drót feszül, dalol magában,
s egy szó a dal: halál.
1916. május 13.
(Baka István fordítása)
8.
Bögölyrajok felhőznek az álmos kedvü gebékre,
és lángpiros kalugai ing hólyagzik a szélbe,
és fürj kiált, és nagy kerek ég homorul rám,
és árad a rozshullámra harangszóhullám,
és lomha beszéd, hogy: így meg úgy, az a német,
és messze gyalult fakereszt sáfrányszine éget,
és édes hőség dárdáz fénysugarakkal,
és újra neved – zeng, mint ez a szó zeng: angyal.
1916. május 18.
(Rab Zsuzsa fordítása)
9.
Mint fénysugár gyehennaárnyakon,
hatolt a hangod át a robbanásokon.
S ím: dörgések közt, mint szeráf, komor
fenséggel szólván, mindent felsorol –
zendülve régi, ködös reggelekből,
hogy minket – vakokat – hogy szeretett ő,
kék köpenyünkért, bűneink megértve...
S legjobban azt, ki legmélyebben éjbe
zuhant – vad végzetébe – egykoron!
S téged se gyűlölt meg, Oroszhonom.
S halántékát tétova ujja még
simítja egyre... S arról is beszélt,
mily napok várnak ránk, hogy csal meg Isten,
s hogy hívod a napot – s nem jő fel az sem.
Így szóltál, önmagadba zárt rabod.
(Vagy tán a gyermek álmában motyog?)
Elébünk tárul – lelkünkben ragyoghat! –
szentséges szíve Alekszandr Bloknak.
1920. május 9.
10.
Nézd! – megunt idegenből visszatér,
had nélküli vezér.
Markát a menny vizébe meritő –
hazátlan herceg ő.
Mindene ott van: földje, serege,
kenyere és anyaöle.
Szép hercegséged – fogd a jogarát,
baráttalan barát!
1921. augusztus 15.
11.
Társai – ne háborgassátok!
Szolgái – ne háborgassátok!
Orcáján tündökölni látom:
nem evilági az országom.
Jóslatvihara el nem ülhet,
vállai szárnytól nehezülnek,
éneklő résbe, alvadt hévbe –
hattyúként szállt a lelke égbe!
Réz terhe, hullj le, hullj a sárba!
Szárnyát a mennybe vonzza vágya,
kiált a száj, még választ várna –
s nincs semmi más – csak a halála!
Hajnalt iszik, tengert – az égben
korhelykedik. – Hát tor se légyen!
Ki rendelé – örökkön éljen! –,
az részeltesse kenyerében.
1921. augusztus 15.
12.
S a sík felett
hattyú lebeg.
Anyám, fiadat meg sem ismered?
Felhőkön túlról szól, az égben,
végszózata: – Bocsáss meg nékem!
S a sík felett
jós förgeteg.
Szűz, választottad meg sem ismered?
Tépett az inge, szárnya csupa vér...
Szól hozzád végszózata: – Élj!
Siralomvölgy felett
tündöklőn égbe megy.
Szentséges lelke elszállt: – Üdv neked!
A kényszermunkás priccs-zugára rálel.
Anyjához tér az árva. – Ámen.
1921 augusztus 15. és 25. között
13.
Nem borda, megroppant-hasadt –
a szárny, amely kettészakadt.
Nem is a mellkasba furódott
golyó ütése. Ezt az ólmot
ki nem veszik. A szárny lehull.
Járt megcsonkítva, szótlanul.
*
A koszorúja csupa tüske!
Mit ér a holtnak éjek üszke,
asszonyhízelgés hattyupelyhe…
Ment csak, maga elé meredve,
És megdermesztett minden estét
a fejetlen szoborüresség.
S nem élt más benne ezalatt:
csak szárnya, mely kettéhasadt.
1921. augusztus 15. és 21. között
14.
Jajszó nélkül estél,
mint tetőfedő, a mélybe.
Vagy csak visszamentél
bölcsőd ringató ölébe?
Lángolsz, el nem alvó
mécses, sorsodat betöltöd...
Ó, melyik halandó
némber ringatta a bölcsőd?
Boldog a te terhed!
Prófétanád, dalra csengő!
Ki mondja nekem meg,
rejteked miféle bölcső?
„Míg csak el nem adnak!”
Féltve téged, űzve-lökve,
én Oroszhonomnak
földjét járom körbe-körbe.
Tájait bejárom,
éjt és nappalt átbolyongva.
Hol a nyílt-seb-száj, hol
szürke-kék pupillaólma?
Kapd el! El ne engedd!
Őt csakis szeretni kéne!
Ki súgná nekem meg,
milyen bölcső rejt ölébe?
Gyöngyök sora csüng le
álmos, baldachínos ágyra.
nem babér, de tüske –
főkötődnek csipkeárnya.
Madár, nem a függöny,
nyitja hószín szárnyait szét.
– Élj ismét a földön,
s hóviharba vessz el ismét?
Tépd ki! Tartsd magasra!
Ne add oda soha mégse!
Ki suttogja el ma,
bölcső-rejteked miféle?
De talán hiú csak
minden tettem – egyre másik.
Ahogy földbe dugtak,
alszol majd a kürt szaváig.
Halántékod gödrét
látom újra – látlak téged.
Ilyen kimerültség
tán a kürtökre se ébred!
Állam adta réten
álom rozsdáll rád: a béke.
Őr mutatja nékem,
melyik bölcső zárt ölébe.
1921. november 22.
15.
Mint álmos, mint részeg,
felverve-ijesztve.
Halántéka mélyed:
nem alhat a lelke.
Szemgödrein átok:
halotti a fény.
Nem láthat a látnok
át holt üvegén.
Te vagy, ki
nem vitte a holtat a mélyből
sosem ki
a hádeszi síri sötétből?
Tied volt –
csengő színezüstben –
a fő, amely úszott
a hébroszi vízen?
1921. november 25.
16.
Így hát, Uram, filléremet
fogadd el templomod javára!
Nem szerelmi szeszélyemet
dalolom – hazám sebe fáj ma.
Nem fösvény kincsén rozsdazár –
gránit, a térdemmel csiszoltam.
Mindenkié a hős, a cár,
a szent – a dalnok – drága holtam.
Széttördelve a Dnyepr jegét,
törve a koporsódeszkát is,
húsvétként úszik most feléd
Oroszhon – ezerhangu árvíz.
Hát sírj, te szív, fenségesen!
Hadd irigyeljen – ezerhányat
írunk? – halotti szerelem.
Örüljön más a kar dalának.
1921. december 3.
(Baka István fordítása)
________________________
(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből.)
1.
Neved – madárfiók tenyeremben.
Neved – mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved – négy betű...
Szép labda, égbe szökellő.
Ezüstszivü csengő.
Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, ugy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokodhoz szoritott fegyver ravaszán.
Neved – tudod, mi nekem?
Neved – csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra hullt csókjára nevednek.
Kék csobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.
1916. április 15.
(Rab Zsuzsa fordítása)
2.
Gyöngéd kísértet,
gáncs nélküli lovag,
ki hívott téged
fiatal életembe?
Kéklő ködökben,
hóköntösödben
álltál elém.
Nem, nem a széllel
űzetem a városban.
Ó, már három éjjel
a gonosszal álmodtam.
Kék szeme átok,
megbabonázott –
hó dalnoka.
Hóhattyu hintett
elébem tollat.
Tollak keringnek,
s havakba fúlnak.
Tollakra lépek,
ajtóhoz érek –
túl a halál vár.
Ő dalol nékem
kék ablakon átal,
ő dalol nékem
csengettyűk szavával.
Messze rikoltva,
hattyui torka
hív-hivogat.
Kedves kísértet!
Álom vagy csupán nekem.
Kérlelve kérlek:
hullj szét, ámen, úgy legyen!
Ámen!
1916. május 1.
3.
Elmész a messzi napnyugatra,
az esti fényt meglátod ott,
elmész a messzi napnyugatra,
hófúvás törli el nyomod.
Házam előtt, hó-némaságot
átszelve, visz tovább utad,
igaz szívű, Istentől áldott,
ki lelkem fényessége vagy.
Nem irigylem, hogy a te lelked
rendíthetetlen célt követ.
Én csókoktól sápadt kezednek
húsába nem verek szöget.
Én neveden se szólogatlak,
és nem nyújtom feléd kezem.
Viaszos, szent orcád előtt csak
távolról hajtom meg fejem.
S a lassú hóhullásban állva,
letérdelek a szűz havon,
és a te szent neved kiáltva,
az est havát megcsókolom –
ott, hol utad – hó-némaságot
átszelve – vitt fenségesen,
fényem, dicsőség kelyhe, áldott,
uralkodj árva lelkemen!
1916. május 2.
4.
A vadnak odúja,
vándornak az útja,
holtnak síri nyugta:
jusson, mi jár, mindenkinek.
Dámának a kacérkodás,
a cárnak az uralkodás,
de nékem nem kell semmi más –
csak magasztalni nevedet.
5.
Az én Moszkvámban kupolák ragyognak,
az én Moszkvámban harangok bongnak,
az én Moszkvámban sírok sorakoznak,
bennük sok cár és cárnő álmodik.
S te nem tudod, hogy hajnalban a Kremlben
tisztább a lég, mint földön és a mennyben!
S te nem tudod, hogy hajnalban a Kremlben
én imádkozom hozzád – hajnalig.
És hídra lépve Névád átszeled,
amikor én Moszkva-folyóm felett
alázattal lehajtom fejemet,
s a lámpák fénye összeolvad itt.
Álmatlanságommal szeretlek téged,
álmatlanságommal figyellek, nézlek,
mikor a kremli száz harang felébred,
s bongás a bongással megütközik.
Csupán folyóvizem folyóvizeddel,
csupán az én kezem a te kezeddel
nem érhet össze, Boldogságom, míg nem
ér el a hajnalom – hajnalodig.
1916. május 7.
6.
Úgy hitték, földi lény!
S halálba kergették legott.
Kihunyt az égi fény.
– Halott angyalt sirassatok!
Ö élte alkonyán
napszentületről dalt dalolt.
Leng három gyertyaláng,
és babonás-kék füstöt ont.
Árasztva fénysugárt,
húrt zengetett forralt havon.
A három gyertyaláng
égett, akár a napkorong.
Ó, nézzétek, hogyan
sötétlenek szemhéjai!
Ó, nézzétek, hogyan
törtek le büszke szárnyai!
Felolvas feketén,
tolong tunyán a publikum...
– A dalnok holt a vén,
torát ülő vasárnapon.
1916. május 9.
7.
Úgy tetszik – túl a berken
falum tárul majd elém.
Úgy tetszik – őt szeretnem
egyszerűbb, mint hittem én.
– Fúlj a sárba, rusnya pára! –
Ostor lendül, meghajol,
s lecsap vad csattanással,
s újra csengettyű dalol.
Rengő, tengő gabonában
pózna mellett pózna áll,
s drót feszül, dalol magában,
s egy szó a dal: halál.
1916. május 13.
(Baka István fordítása)
8.
Bögölyrajok felhőznek az álmos kedvü gebékre,
és lángpiros kalugai ing hólyagzik a szélbe,
és fürj kiált, és nagy kerek ég homorul rám,
és árad a rozshullámra harangszóhullám,
és lomha beszéd, hogy: így meg úgy, az a német,
és messze gyalult fakereszt sáfrányszine éget,
és édes hőség dárdáz fénysugarakkal,
és újra neved – zeng, mint ez a szó zeng: angyal.
1916. május 18.
(Rab Zsuzsa fordítása)
9.
Mint fénysugár gyehennaárnyakon,
hatolt a hangod át a robbanásokon.
S ím: dörgések közt, mint szeráf, komor
fenséggel szólván, mindent felsorol –
zendülve régi, ködös reggelekből,
hogy minket – vakokat – hogy szeretett ő,
kék köpenyünkért, bűneink megértve...
S legjobban azt, ki legmélyebben éjbe
zuhant – vad végzetébe – egykoron!
S téged se gyűlölt meg, Oroszhonom.
S halántékát tétova ujja még
simítja egyre... S arról is beszélt,
mily napok várnak ránk, hogy csal meg Isten,
s hogy hívod a napot – s nem jő fel az sem.
Így szóltál, önmagadba zárt rabod.
(Vagy tán a gyermek álmában motyog?)
Elébünk tárul – lelkünkben ragyoghat! –
szentséges szíve Alekszandr Bloknak.
1920. május 9.
10.
Nézd! – megunt idegenből visszatér,
had nélküli vezér.
Markát a menny vizébe meritő –
hazátlan herceg ő.
Mindene ott van: földje, serege,
kenyere és anyaöle.
Szép hercegséged – fogd a jogarát,
baráttalan barát!
1921. augusztus 15.
11.
Társai – ne háborgassátok!
Szolgái – ne háborgassátok!
Orcáján tündökölni látom:
nem evilági az országom.
Jóslatvihara el nem ülhet,
vállai szárnytól nehezülnek,
éneklő résbe, alvadt hévbe –
hattyúként szállt a lelke égbe!
Réz terhe, hullj le, hullj a sárba!
Szárnyát a mennybe vonzza vágya,
kiált a száj, még választ várna –
s nincs semmi más – csak a halála!
Hajnalt iszik, tengert – az égben
korhelykedik. – Hát tor se légyen!
Ki rendelé – örökkön éljen! –,
az részeltesse kenyerében.
1921. augusztus 15.
12.
S a sík felett
hattyú lebeg.
Anyám, fiadat meg sem ismered?
Felhőkön túlról szól, az égben,
végszózata: – Bocsáss meg nékem!
S a sík felett
jós förgeteg.
Szűz, választottad meg sem ismered?
Tépett az inge, szárnya csupa vér...
Szól hozzád végszózata: – Élj!
Siralomvölgy felett
tündöklőn égbe megy.
Szentséges lelke elszállt: – Üdv neked!
A kényszermunkás priccs-zugára rálel.
Anyjához tér az árva. – Ámen.
1921 augusztus 15. és 25. között
13.
Nem borda, megroppant-hasadt –
a szárny, amely kettészakadt.
Nem is a mellkasba furódott
golyó ütése. Ezt az ólmot
ki nem veszik. A szárny lehull.
Járt megcsonkítva, szótlanul.
*
A koszorúja csupa tüske!
Mit ér a holtnak éjek üszke,
asszonyhízelgés hattyupelyhe…
Ment csak, maga elé meredve,
És megdermesztett minden estét
a fejetlen szoborüresség.
S nem élt más benne ezalatt:
csak szárnya, mely kettéhasadt.
1921. augusztus 15. és 21. között
14.
Jajszó nélkül estél,
mint tetőfedő, a mélybe.
Vagy csak visszamentél
bölcsőd ringató ölébe?
Lángolsz, el nem alvó
mécses, sorsodat betöltöd...
Ó, melyik halandó
némber ringatta a bölcsőd?
Boldog a te terhed!
Prófétanád, dalra csengő!
Ki mondja nekem meg,
rejteked miféle bölcső?
„Míg csak el nem adnak!”
Féltve téged, űzve-lökve,
én Oroszhonomnak
földjét járom körbe-körbe.
Tájait bejárom,
éjt és nappalt átbolyongva.
Hol a nyílt-seb-száj, hol
szürke-kék pupillaólma?
Kapd el! El ne engedd!
Őt csakis szeretni kéne!
Ki súgná nekem meg,
milyen bölcső rejt ölébe?
Gyöngyök sora csüng le
álmos, baldachínos ágyra.
nem babér, de tüske –
főkötődnek csipkeárnya.
Madár, nem a függöny,
nyitja hószín szárnyait szét.
– Élj ismét a földön,
s hóviharba vessz el ismét?
Tépd ki! Tartsd magasra!
Ne add oda soha mégse!
Ki suttogja el ma,
bölcső-rejteked miféle?
De talán hiú csak
minden tettem – egyre másik.
Ahogy földbe dugtak,
alszol majd a kürt szaváig.
Halántékod gödrét
látom újra – látlak téged.
Ilyen kimerültség
tán a kürtökre se ébred!
Állam adta réten
álom rozsdáll rád: a béke.
Őr mutatja nékem,
melyik bölcső zárt ölébe.
1921. november 22.
15.
Mint álmos, mint részeg,
felverve-ijesztve.
Halántéka mélyed:
nem alhat a lelke.
Szemgödrein átok:
halotti a fény.
Nem láthat a látnok
át holt üvegén.
Te vagy, ki
nem vitte a holtat a mélyből
sosem ki
a hádeszi síri sötétből?
Tied volt –
csengő színezüstben –
a fő, amely úszott
a hébroszi vízen?
1921. november 25.
16.
Így hát, Uram, filléremet
fogadd el templomod javára!
Nem szerelmi szeszélyemet
dalolom – hazám sebe fáj ma.
Nem fösvény kincsén rozsdazár –
gránit, a térdemmel csiszoltam.
Mindenkié a hős, a cár,
a szent – a dalnok – drága holtam.
Széttördelve a Dnyepr jegét,
törve a koporsódeszkát is,
húsvétként úszik most feléd
Oroszhon – ezerhangu árvíz.
Hát sírj, te szív, fenségesen!
Hadd irigyeljen – ezerhányat
írunk? – halotti szerelem.
Örüljön más a kar dalának.
1921. december 3.
(Baka István fordítása)
________________________
(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből.)