Akácok suttogása

Шорох акации

Nyáron a városok üresek. Szombatok s nyaralások
viszik el az embereket. Esténként vágyódsz is utánuk.
Idegen hadak, most bármelyiket elfoglalnátok.
És csak ha egyik barátnődet feltárcsázod végre,
ki még mindig nem utazott le délre,
figyelsz fel idegen halandzsára és nevetésre,

s némán teszed le kagylód: városod rég meghódítva már;
más lett a rend; a rendőrlámpán sokkal gyakoribb az „Állj!"
S ha megveszed a reggeli lapot, a szemed rátalál
a színházi hasábra, petit-tel szedték a programot.
Ibsen nehézkes, A. P. Csehovból meg épp elég jutott.
Hogy rossz étvágyad helyrehozd, inkább sétálj nagyot!

A Nap örökkön a tévé-torony mögé nyugszik le. Ott
van Nyugat, hol a hölgy segítő kézre mindig számitott,
revolverekből lődözgetnek, rád förmedve: „nem adok",
ha pénzt kérnél pofátlanul. Ott dalol a „dibáb-duba",
fekete ujjak közt remeg ezüstösen a trombita.
A bár itt ablak, amit kivágtak – oda.

A palackok sora emlékeztet New Yorkra.
Minket egyedül ez hozhat csak izgalomba.
Az egyetlen, mit Kelet magából kihoz ma,
a gondolatok ékírása: bár zsákutca mindegyik,
s a bankjegyeken Mohamed vagy tán a hegy virít,
és ahogy a füledbe súgják forró hangon: „Do you speak?"

S amikor később vargabetűket írsz le, a katlant fogadod,
új Cannákat, hol, árasztva a belsőség-szagot,
a fürdőszobában, amikor hajnali négy óra pont,
az ovális tükörből, a csésze felett, ahová húgy zubog,
szemét mereszti rád, szorítva kardmarkolatot.
a Hódító pofája, aki „csa-csa-csát" dadog.

                                                                          1975
____________________________________

(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)