Atreusz kincse

Sötétek az olajfák
csecsei a hegyélen,
csodálhatod az alkony
kialvó, rőt tüzében.

A vén amphiteatrum
csorbán kering alatta,
tömegre, zajra vágyik,
sehol a régi gazda.

A kövekben lukacskák,
hol gyertyák száza égett,
akkor se vált meg könnyen
egymástól test s a lélek.

Az oltárkő elárvult,
nem járul már elébe,
elhagyta rég e tájat
hellének büszke népe.

Látod, hogy törnek ott a
kopár hegyek az égre,
oroszlánként felugrik
a kiásott Mykéne.

Titánemelte ívek
fölötted összeérnek,
fulladsz, a sziklapáncél
körülfog, mint a végzet.

Felhördül Agamemnon,
jön Atreusz, magával
hurcolva bűneit, majd
felmenti őt halála.

A sors kezével hímzett
Peplosz kitárul újra,
megnyílt az áldozatnak
földmélyi, éji útja.

Vagy kettéhasították,
vagy füstként szállt az égbe...
És most kinek nyakára
zuhan a pallos éle?