Az aranykor vége
Конец прекрасной эпохи
Mivel szavakra épülő művészet a poézis,
én – másodrendű államom süket, kopaszodó és
mogorva követe, kit így vagy úgy leírtak –
tulajdon agyvelőmet tovább nem nyaggatom ma,
magamra öltöm gönceim, s leugrom a kioszkba,
hol vár az esti hírlap.
Levelet űz a szél. E gyászos tájakon a gyenge,
ó lámpák fényei (mottó – a tükrök győzedelme)
a tócsákban megsokszorozva bőségről szavalnak.
Foncsort kaparva csórhat itt a tolvaj is narancsot.
Amúgy az érzelmek, melyekkel nézed arcod,
belőlem rég kihaltak.
E gyászos tájakon minden a télre készül: álmok,
börtönfalak, szeszek, menyasszonyi ruhák, kabátok,
a kronométerek másodpercmutatói.
Lúg árnyalatai: a sár s a verébszürke ingek;
puritán erkölcsök. Fehérnemű. S mi melegít meg?
A hegedűk vonói.
Mozdulatlan e táj. Elképzelvén az évi bruttót
nyersvasból, ólomból, azt érzed, meg kell tébolyodnod,
eszedbe jut a régi rendszer kancsukás kozákja.
De mint a mágnes, frigyre lép a sasmadár a vassal.
És még a vesszőből font széket is csavarral
barmolják össze máma.
Csak a tenger halai tudják, mit ér a szabadság,
de hallgatnak, s ezért saját címkéket, kasszát
alkotunk. És a távol úgy mered, akár az árlap.
A halál műve az idő. S minthogy testekre, tárgyra
kívánkozik, talán a nyers zöldségben megtalálja.
Kakas les kondulásra.
Nagy tettek idején, őrizve sok magasztos elvet,
nem könnyű élni, sajna. Bájos nőd ingét emeld meg,
s mit lelsz alatta? azt, amit kerestél, nem csudákat.
S nemcsak mivelhogy szörnyűmód betartják Lobacsevszkijt,
de mert a kitágult világ valahol szűkebb lesz, s itt –
itt véget ér a távlat.
Vagy eltűnt ügynökök kezén az Európa-térkép,
vagy tán, mi megmaradt, az öt világrész esne végképp
túl messze tőlem? Vagy talán a jó tündér hadar most
varázsigét, hogy el nem futhatok, hiába vágyom?
Magamnak töltök hát cahors-i bort – hisz nincs lakájom –,
s vakargatom a cirmost...
Vagy pisztolyból golyót röpíts agyadba, az a biztos,
vagy vízre lépve lépj meg innen, mint újmódi Krisztus.
Csoda-e, hogyha részegen s a fagytól meghibbanva
mozdonyt hajónak nézel – hidd el, szégyenkezni nincs ok,
mint sajkák a vízen, a sínen a lokomotívok
futnak, nyomot se hagyva.
S mit írnak a lapok a „Tárgyalóterem" rovatban?
Az ítéletet végrehajtották. Orrára rakja
pápaszemét a nyárspolgár, s mit lát, szemét meresztve?
A téglafal tövén egy férfi fekszik, arcra bukva;
de nem alszik. Mert kobakban, ha sok a lukja,
már álmok sem teremnek.
E korszak ébersége gyökereit ama múltba
ereszti, amely megkülönböztetni sose tudta
a bölcsőből kipottyanttól a bölcsőt, mely kipottyant.
A szőke normann nem kíván halálon túlra látni.
Asztalt pörgetni nincs kivel, tehát Ruriktól várni
választ hiába volna.
E kornak ébersége is a zsákutcát vigyázza.
Most nem miként Boján, a dalnok, röppensz ágról ágra,
de mint köpet falon. S őslény – nem herceg ébred.
Még egy zárósorért a lúd tollát kitépni nem kell.
Szekerce sújtására várhat most a bűntelen fej
s babér zöld levelére.
1969. december
________________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)
Mivel szavakra épülő művészet a poézis,
én – másodrendű államom süket, kopaszodó és
mogorva követe, kit így vagy úgy leírtak –
tulajdon agyvelőmet tovább nem nyaggatom ma,
magamra öltöm gönceim, s leugrom a kioszkba,
hol vár az esti hírlap.
Levelet űz a szél. E gyászos tájakon a gyenge,
ó lámpák fényei (mottó – a tükrök győzedelme)
a tócsákban megsokszorozva bőségről szavalnak.
Foncsort kaparva csórhat itt a tolvaj is narancsot.
Amúgy az érzelmek, melyekkel nézed arcod,
belőlem rég kihaltak.
E gyászos tájakon minden a télre készül: álmok,
börtönfalak, szeszek, menyasszonyi ruhák, kabátok,
a kronométerek másodpercmutatói.
Lúg árnyalatai: a sár s a verébszürke ingek;
puritán erkölcsök. Fehérnemű. S mi melegít meg?
A hegedűk vonói.
Mozdulatlan e táj. Elképzelvén az évi bruttót
nyersvasból, ólomból, azt érzed, meg kell tébolyodnod,
eszedbe jut a régi rendszer kancsukás kozákja.
De mint a mágnes, frigyre lép a sasmadár a vassal.
És még a vesszőből font széket is csavarral
barmolják össze máma.
Csak a tenger halai tudják, mit ér a szabadság,
de hallgatnak, s ezért saját címkéket, kasszát
alkotunk. És a távol úgy mered, akár az árlap.
A halál műve az idő. S minthogy testekre, tárgyra
kívánkozik, talán a nyers zöldségben megtalálja.
Kakas les kondulásra.
Nagy tettek idején, őrizve sok magasztos elvet,
nem könnyű élni, sajna. Bájos nőd ingét emeld meg,
s mit lelsz alatta? azt, amit kerestél, nem csudákat.
S nemcsak mivelhogy szörnyűmód betartják Lobacsevszkijt,
de mert a kitágult világ valahol szűkebb lesz, s itt –
itt véget ér a távlat.
Vagy eltűnt ügynökök kezén az Európa-térkép,
vagy tán, mi megmaradt, az öt világrész esne végképp
túl messze tőlem? Vagy talán a jó tündér hadar most
varázsigét, hogy el nem futhatok, hiába vágyom?
Magamnak töltök hát cahors-i bort – hisz nincs lakájom –,
s vakargatom a cirmost...
Vagy pisztolyból golyót röpíts agyadba, az a biztos,
vagy vízre lépve lépj meg innen, mint újmódi Krisztus.
Csoda-e, hogyha részegen s a fagytól meghibbanva
mozdonyt hajónak nézel – hidd el, szégyenkezni nincs ok,
mint sajkák a vízen, a sínen a lokomotívok
futnak, nyomot se hagyva.
S mit írnak a lapok a „Tárgyalóterem" rovatban?
Az ítéletet végrehajtották. Orrára rakja
pápaszemét a nyárspolgár, s mit lát, szemét meresztve?
A téglafal tövén egy férfi fekszik, arcra bukva;
de nem alszik. Mert kobakban, ha sok a lukja,
már álmok sem teremnek.
E korszak ébersége gyökereit ama múltba
ereszti, amely megkülönböztetni sose tudta
a bölcsőből kipottyanttól a bölcsőt, mely kipottyant.
A szőke normann nem kíván halálon túlra látni.
Asztalt pörgetni nincs kivel, tehát Ruriktól várni
választ hiába volna.
E kornak ébersége is a zsákutcát vigyázza.
Most nem miként Boján, a dalnok, röppensz ágról ágra,
de mint köpet falon. S őslény – nem herceg ébred.
Még egy zárósorért a lúd tollát kitépni nem kell.
Szekerce sújtására várhat most a bűntelen fej
s babér zöld levelére.
1969. december
________________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)