Az ítélet napja
Dies irae, dies illa
Solvet urbem in favilla.
Sok lángoló szív
kihűl, megáll,
megtörve dől le
sok zsenge szár;
sok éj sötétje
népet takar,
sok tűz parázsa
hamvába hal;
sok csont fehérlik
a réteken,
vér ömlik-árad
töméntelen;
sok sebzett mellnek
nyögése száll,
a földre görnyed
sok büszke váll;
hullám toronylik
s a mélybe hull,
majd újra s újra
fölcsap vadul;
száz elcsitul, de
ez nem a vég:
jő százezernyi
helyükre még;
elnémul egy, ám
tíz más sikolt,
míg egy üvöltés
a horizont,
s a bősz haragtól
a föld remeg,
darázsként zúgnak
homokszemek;
és összedőlnek
házaitok,
derékba törnek
vasoszlopok;
a menedéknek
hitt kőfalak
véretek ontva
leomlanak.
Sziklák ledobják
a várakat,
s nyújtózva újra
ujjonganak.
Hol leltek akkor
búvóhelyet,
mikor hegy és völgy
bosszút liheg?
A tó, a tenger
se rejteget,
lemos a földről
benneteket;
árnyas vadon tán
oltalmat ad?
Áttetsző néktek,
s be sem fogad;
föld néma szája
testeteket
magába zárja,
s kénfüst lebeg.
Jan Rainis: Száll és ég s kihuny a csillag című kötetéből
Fordította: Baka István