Az ősz király kutyája
Собака седого короля
Midőn az ősz királynak
Kutyája voltam én,
Kényeztetett a dáma,
S magasztalt ifju, vén.
Csak hát a sok nagyúr mind
Oly szörnyű bűzt lehelt,
Akár a bőrcafat, mi
A kutyának se kell.
Savanykás illat kelyhe
Volt ott a dámahad,
Akárha mind cipelne
Rózsás girlandokat.
Ringyókra fintorítva,
Kijárt egy-egy vicsor,
Hiszen az eb se bírja,
Mit el nem bír az orr.
Egyet szolgáltam hűen,
Csak magát a királyt,
Bár ő is szörnyű bűzben,
De népe élin állt.
Ővéle telt az éjjel
S a lármás nappalok.
Becézgető kezével
Gyakran borzolgatott.
Csak egy apród, pirosló
Orcájú, víg kamasz,
Ő mondta: durva, morgó
Csahos vagyok s pimasz.
De rá, mert kisfiú tán,
Nem haragudhatok,
Bár szőröm tépte durván,
És farkon ragadott.
Mindenkit, ámde őt pont
Meg sem moroghatom,
Szaglott, mint a velőscsont:
Legdrágább illatom.
Korholták bár a lurkót,
Pajkoskodott velem,
És egyszer megriasztott,
Meg ám, de rémesen.
Kifundált egy szeszélyes
Játékot: ráakaszt
Farkamra egy veszélyes
Csörgőt, gyúlékonyat.
A trón alatt aludtam,
Hol székelt a király,
S egyszercsak felugortam:
A farkam lángban állt.
Borzas farkkal a lángot
Csak felszíthattam én,
Akár tűzszínű zászlót,
Lázongás idején.
Üvöltve nyargalásztam,
Mint ló, kit farkas űz.
De nem csitult a lázam,
Belém kapott a tűz.
De csörgőmet lekapta
Egy udvaronc keze,
S a farkam gyógyítgatta
Dámák sereglete.
Jó nagyot kacagott a
Rossz tréfán a király,
De az apród pofonra
Mégis remegve vár.
Düh nélkül verték, ám ő
Is viccből zokogott, –
Hisz maga a királynő,
Az is leányka volt.
Rég éltem én át mindezt,
És nyoma sem maradt.
Mi szaglott, mi hevített,
Már rég a föld alatt.
Kutyáknak itt mi juthat?
Lerágott csontdarab, –
Az ízes illatoknak
Illúziója csak.
De, íme, újra élek,
Hiába undorodom:
A lelkem kutya-lélek,
De nincs már szimatom.
1905. február 24.
_______________________
Fjodor Szologub verse,
fordította Baka István.
Az Orosz szimbolista költők Baka István fordításában című kötetből