Az ősz király kutyája

Собака седого короля
   
Midőn az ősz királynak
Kutyája voltam én,
Kényeztetett a dáma,
S magasztalt ifju, vén.

Csak hát a sok nagyúr mind
Oly szörnyű bűzt lehelt,
Akár a bőrcafat, mi
A kutyának se kell.

Savanykás illat kelyhe
Volt ott a dámahad,
Akárha mind cipelne
Rózsás girlandokat.

Ringyókra fintorítva,
Kijárt egy-egy vicsor,
Hiszen az eb se bírja,
Mit el nem bír az orr.

Egyet szolgáltam hűen,
Csak magát a királyt,
Bár ő is szörnyű bűzben,
De népe élin állt.

Ővéle telt az éjjel
S a lármás nappalok.
Becézgető kezével
Gyakran borzolgatott.

Csak egy apród, pirosló
Orcájú, víg kamasz,
Ő mondta: durva, morgó
Csahos vagyok s pimasz.

De rá, mert kisfiú tán,
Nem haragudhatok,
Bár szőröm tépte durván,
És farkon ragadott.

Mindenkit, ámde őt pont
Meg sem moroghatom,
Szaglott, mint a velőscsont:
Legdrágább illatom.

Korholták bár a lurkót,
Pajkoskodott velem,
És egyszer megriasztott,
Meg ám, de rémesen.

Kifundált egy szeszélyes
Játékot: ráakaszt
Farkamra egy veszélyes
Csörgőt, gyúlékonyat.

A trón alatt aludtam,
Hol székelt a király,
S egyszercsak felugortam:
A farkam lángban állt.

Borzas farkkal a lángot
Csak felszíthattam én,
Akár tűzszínű zászlót,
Lázongás idején.

Üvöltve nyargalásztam,
Mint ló, kit farkas űz.
De nem csitult a lázam,
Belém kapott a tűz.

De csörgőmet lekapta
Egy udvaronc keze,
S a farkam gyógyítgatta
Dámák sereglete.

Jó nagyot kacagott a
Rossz tréfán a király,
De az apród pofonra
Mégis remegve vár.

Düh nélkül verték, ám ő
Is viccből zokogott, –
Hisz maga a királynő,
Az is leányka volt.

Rég éltem én át mindezt,
És nyoma sem maradt.
Mi szaglott, mi hevített,
Már rég a föld alatt.

Kutyáknak itt mi juthat?
Lerágott csontdarab, –
Az ízes illatoknak
Illúziója csak.

De, íme, újra élek,
Hiába undorodom:
A lelkem kutya-lélek,
De nincs már szimatom.

1905. február 24.
_______________________

Fjodor Szologub verse,
fordította Baka István.

Az Orosz szimbolista költők Baka István fordításában című kötetből