Balla Zsófia versei

   
          Ó, jaj, magam vagyok

„Magam vagyok" Christine de Pisannal,
ötödfélszáz éves magány a társam,
s mindenkié, ki lelkét búnak adja:
az életét egyetlen férfi zárja,
szerelme is övé csupán. Ki szánja,
ha sorsot tesz a hőn óhajtott kézbe?...
A nő előbb kap szívéhez, mint észbe.

Úgy kell nekem s tehénszemű nememnek,
ha mást remél, mint sziklát s pusztaságot,
hol szikla van – engedjetek nevetnem! –
s hol ő maga sem vet tüzes virágot.
Ki elkerül mezőt, bozótot, estet –
jajgatva sír: nincs ahol foglyul essen...

Ki úgy rohan le-föl, mint tyúk a víznél,
tengerre nem száll, csak kárál a parton –
tudatlanabb a magasságos szűznél;
nem fegyver az, hogy megveti a kardot.
Siratja azt, mit el nem nyert, se vesztett:
szerelmet vár; – helyette (s)ír egy verset.


A harangozó balladája

Kigyulladt a város, ég!
Harangozni kéne rég!
Kigyulladt a harangtorony,
a harangot hogyan fogom
meghúzni?

Nem tudok se sírni, félni,
csak harangozni, beszélni.
Ha leég a harangtorony,
a harangot hogyan fogom
meghúzni?

Ha nincs harang, ami szóljon,
hogy a tűz ne harapózzon,
én leszek a harangtorony,
meggyújtani magam fogom:
Oltsatok!


      Olajcsere
                            A voltak enciklopédiájához

Az írók küldöttsége
Tiránniába megy.
Író íróval fog kezet.
Fölolvassák a nád-,
fölolvassák a cukorról
szóló novellát és a lószöges
verseket.

Olajcsere, orgazdus.

Ülnek a fölvirágozott
fapadokban, meg értőn.
Van díszbeszéd, kötelező
séta. Picci
emléktárgyak az írók
aktatáskája fenekén:
tollak, fogacskák, ólomkák,
bilincskék, paper, lap.
A házi gazdák
(sok kedves rokon)
sorfalat állnak,
integetnek
a menekülő repülőgépnek.

Fölragyog a Nap
a pléhfogsorokon.


                    Tél közelít
                                  Berzsenyi Dániel emlékének

Nézem tág tereid, tárul a völgy, az ősz
jön, belecsobban, a rőt fröccsen ezerfelé,
borzong a hidegen tört levegő, a tél.
Tinta alvad a tollakon.

Vannak pillanatok, eljön a nincstovább,
s egyetlen lehető válasz a nem, na, nem.
Tempózás, ötölés, taktika addig e
végső nem-peremig a lét.

Megjön régi erőd, nincs mi lefogni tud,
láttad, hogy dalolón ment a csapat, s a tűz!
gyilkos hangjaira ráropogott a sok
fegyver. Sírt veled más is ott.

Hallottad: huhogott, s hogy! a tömeg, – halott
volt már több –, de kiált, énekel: „Ébredj föl...!"
s újra rákelepel fegyvere-nincs, riadt
emberre a halál. Vonul.

Nem fél a sokaság, útjain meg nem áll,
megváltotta a Nem, törli – ha volt – bünét,
megváltotta magát élet-időre a
Kisded most születő hada.

Himnusz kellene, ám érdemesebb a mély
főhajtás. A szavak forrani kezdenek.
Szégyenünk odalett, végre fölállhatunk
lelkünk s Isten elébe is.