Hol van a hazánk? (Balla Zsófia: Eleven tér)
Volt egyszer egy buszkirándulás. 1979 őszén egy ikarusznyi fiatal magyar író indult Kolozsvárra, hogy az erdélyi nemzedéktársakkal – nemcsak magyarokkal, románokkal is – találkozzék. „Akkor azt hittük, megkezdődött valami, holott befejeződött" – mondta erről a találkozóról a marosvásárhelyi Gálfalvi György néhány évvel később, amikorra a rendszeres kapcsolattartás reménye már szertefoszlott, és a magyar-román kapcsolatok nem is hő-, hanem fagyfoka az abszolút nulla fok felé közeledett. Azon a buszon nekem is jutott egy hely, s a kolozsvári két nap addigi életem legfontosabb élményei közé sorolódott be. Azt hiszem, a fél romániai magyar irodalom baráti ölelését viszonozhattuk – a Bécsbe készülő Szőcs Géza ugyan csak felvillant, de végig velünk volt Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Marosvásárhelyről eljött Markó Béla és a már említett Gálfalvi György, Sepsiszentgyörgyről Farkas Árpád, a Korunk szerkesztőségében Gáll Ernő fogadott, Magyarvistára a románok is velünk jöttek, és – fogadóink, vendéglátóink között ott volt Balla Zsófia is. Az ő első magyarországi kötetének megjelenése adott alkalmat erre az élménybeszámolóra.
Zsófi emberi kedvessége, női bájával fűszerezett okossága, tartózkodó nyíltsága mindenkit megejtett, aki a közelébe került. Én addig a nevét se hallottam, de megismerkedésünk után őszinte érdeklődéssel kértem el a verseit. Először csalódtam bennük: az erdélyi klasszicizált népiesség „női" változatát vártam, s leltem az akkori ízlésemtől idegen mozaik-lírát, gondolattöredékekre épülő gondolatiságot, azt a sajátosan „kolozsvári" avantgárd-eszményt, amely Szőcs Géza költészetében bontakozott ki legteljesebben – később, bár már akkor is jelen volt benne.
Balla Zsófia hangja azóta sokat változott – lágyult is, keményedett is – de mindmáig megőrizte tisztaságát; tisztán csengve száll ma is a széttöredezett világ romjai felett. „... egy margaréta arca fölragyog..." – írja egyik korai versében (az 1949-es születésű költőnő már 65-ben publikált, ő volt az erdélyi irodalom csodagyereke), majd a kamaszlányos áhítatot felváltja a „tömeglakásba fogott / nemhúsevő sereg" felvonultatása, amely számára „Akkor is megépülnek e betonkártyavárak, / ha nem lesz, aki / lássa, mert mindenki Bent, a Falban lészen." Ám: „Az igazság érik, mint a bor, nehéz." És, a kétségbeesésből kiüvöltve egy 1983-as versben: „Ha nincs harang, ami szóljon, / hogy a tűz ne harapózzon, én leszek a harangtorony..." Csengő hang ez, tehát asszonyi is. „A nő előbb kap a szívéhez, mint észbe" – írja Oh, jaj magam vagyok cím alatt, s a szerelem édessége-kínja sohasem hiányzik, még a legsötétebb években sem, ebből a lírából. Thomas Mann, amikor a fasizmus elől menekülve az amerikai emigrációt választotta, ezt mondta: – Németország ott van, ahol én vagyok. Balla Zsófiának, aki – ha nem is a közvetlen életveszély elől – szintén okkal hagyhatta volna el azt az országot, amely mostohája lett, van erre a manni mondásra egy szerény, de magasba szárnyaló válasza: „Ahogyan élek, az a hazám."
Balla Zsófia Eleven tér című, a Magvető kiadásában megjelent kötete még kapható a könyvesboltokban. Várja olvasóit.
(Délmagyarország, 1991. augusztus 30.)