Cvetajeva önkéntes halála
Marina Cvetajeva (1892-1941) a 20. századi orosz költészet – Ahmatova mellett – legnagyobb nőalakja. Értelmiségi családból származik – apja a Puskin Múzeum igazgatója, anyja zongoraművésznő volt. Korai indulását – első versei 16 éves korában jelentek meg – a családi háttér magyarázza. Tehetségére hamar felfigyeltek, egymás után jelentek meg kötetei; s lelkes kiadója – Szergej Efron – lett a férje is. Polgári jólét, sikeres irodalmi pálya – ez várt volna rá, ha nem szól közbe a háború és a forradalmak. Férjét fehértisztként messze sodorta a polgárháború, s a magára maradt költőnő kislányával csak 1922-ben tudta követni az emigrációba. Berlinben, majd Prága mellett telepedtek le, a cseh állam szerény apanázsából éltek, elég nyomorúságosan, s ehhez az is hozzájárult, hogy Cvetajeva nagyon nehezen tudta ellátni szerény háztartását – költőnek született, nem háziasszonynak. 1925-ben Párizsba került az újszülött Georgijjal négy főre szaporodott család. Cvetajeva sokat dolgozott az itt töltött 13 év alatt, de mindvégig honvágy gyötörte, s bár férjét sohasem hagyta el, fokozatosan romló kapcsolatukból új és új – többnyire a „levelezés szintjén" megfeneklő s a kiválasztott férfiak ijedt visszavonulásával végződő – szerelmekbe menekült. Marina ugyanis élete végéig kamaszlány maradt – csillapíthatatlan, inkább szeretet-, mint szerelem-éhsége megalázó helyzetekbe sodorta; tartózkodást, a női szerephez hozzátartozó rafinériát nem ismert, túláradó érzelmeivel előbb-utóbb azokat a férfiakat is elriasztotta, akik a nőt is észrevették benne. Viszont ennek a nőietlen nőiségnek köszönhetők az orosz költészet legszebb szerelmes versei, mint az Ophelia – a királynő védelmére, a Menekülés, a Magdolna és egy gyönyörű ciklus, a Versek az árvának hét költeménye, melyek egy jelentéktelen költőhöz, egy rajongásra, egyáltalán, figyelemre méltatlan bohémhez szólnak, aki Cvetajevának a kisujjával sem ért fel. (A férfi mentségére írható, hogy nem szerelmet, hanem lelki támaszt keresett a költőnőben, akivel személyesen nem is találkozott, s a válaszul rázúduló érzéslavina inkább menekülésre, mint viszonzásra késztette – valljuk be, természetes férfireakció volt ez!)
Az emigrációs lét nyomora és a Nyugaton egyre hatásosabban működő szovjet propaganda (gondoljunk Rolland vagy André Gide szovjetunióbeli útjára, Aragon és Éluard kommunista párttagságára) indíthatták el Marina férjét és lányát, Ariadnát a „visszaúton". Efron belépett a „Szövetség a Szovjetunióba való hazatérésért" elnevezésű szervezetbe, amely – ma már közismert – a GPU fedőszerve volt. 1937-ben belekeveredett egy disszidens szovjet diplomata elleni merényletbe, ezért titokban és sürgősen távoznia kellett. Ariadna, akit a tiszta hit és lelkesedés vezetett haza, Moszkvában várta már. Marina párizsi léte ezután szinte lehetetlenné vált – sajtótámadások pergőtüzében élt, minden publikálási lehetőségtől megfosztották. Hosszú időre el is hallgatott, csak Csehszlovákia német megszállása váltott ki belőle ciklusnyi verset – rajongó szeretettel írt arról az országról, amely őt befogadta annak idején. Marina Cvetajeva fiával, Murral (így becézték otthon Georgijt) 1939. június 12-én elhagyta Franciaországot, s ezzel megkezdődött utolsó két évének az önkéntes halálba vezető kálváriája.
Az újraegyesített család egy Moszkva környéki nyaralófaluba, Bolsevóba költözött. De nem sokáig örülhettek egymásnak. Augusztusban letartóztatták Ariadnát, októberben Szergej Efront – a lányától és férjétől megfosztott Cvetajeva egyedül maradt Murral. Újra a nyomorúság – alig fizető fordítási munkák, a megígért saját kötet visszavonása, és közben a rettegés: mi van az övéivel, mikor jönnek el érte is? A régi barátok támogatása és néhány fiatal költő tisztelő szeretete tartotta még életben. (Ekkor ismerkedett meg Arszenyij Tarkovszkijjal, akinek rendező fiát, Andrejt nálunk is jól ismerik, de kevesen tudják, milyen jelentős költő volt az apja, akinek legszebb versei Marina Cvetajeva emlékét idézik...)
Kitört a háború, és Cvetajevát más moszkvai írókkal együtt a Káma vidékére evakuálták. De ő nem kapta meg a szovjet íróknak járó kedvezményeket – nemcsak „burzsoá" szellemű költő volt, de ráadásul a „nép ellenségének" felesége. (Sose tudta meg, hogy férjét még az ő életében kivégezték, lánya évekkel később került elő a táborokból.) Végül már mosogatónak jelentkezett az Irodalmi Alap étkezdéjébe. (Az étkezde csak a halála után nyílt meg – ma sem tudjuk, felvették volna-e legalább oda?) Nehéz helyzetükért fia is őt hibáztatta – két hónapig bírta még. 1941. augusztus 31-én fia és házigazdái „kommunista vasárnapra", terménybegyűjtésre mentek. Marina ezt az alkalmat használta fel arra, hogy véget vessen szenvedéseinek. Megírta fiának szóló búcsúlevelét, és felakasztotta magát. Sírjának pontos helyét nem sikerült kideríteni. (Murr két év múlva elesett a fronton.)
Húsz évvel később kezdték újra kiadogatni – a XX. kongresszus utáni „új hullám" nemzedékére nagy hatást gyakorolt, bár verseinek többsége egészen napjainkig kéziratban terjedt. Nálunk 1971-ben állított össze egy vékony kötetet Rab Zsuzsa. Jövőre – Cvetajeva születésének 100. évfordulójára – tervez egy teljesebb válogatást az Európa Kiadó.
Szél, te szél
Szél, te szél, aki kisöpröd és
elsöpröd a nyomokat!
Te vörös madárként röpdösés,
átütsz kőhomlokokat.
Hosszúlábú eb, ki zabmező
dűlőútjain szalad.
– Szél, te szél, eszed elveszítő
csipkés rokolyák miatt!
Szél, te bíbor vész, a lázadás
első hírnöke te vagy, –
csélcsap szél, akasztófavirág, –
markomba szorítalak!
Garázdálkodtál már eleget
meredélyen, dúlt havon, -
te – a sálamba tekertelek,
csüngesz most a vállamon.
Véled mi a gaztetteidért
elszámolunk hamarost, –
szél, te bőrkabátos, barna szél,
vörös homlokcsillagos!
(1920. július)
Magdolna
A tíz parancsolat szenével
köztünk tíz máglya ég.
A rokon vér taszít – de nékem
idegen a tiéd.
Evangéliumod korában
lehettem volna egy...
(Idegen vér – a legkívántabb
s a legidegenebb)
Tehozzád minden nyomorommal
vonszolnám magamat, –
fény gyapja! – démoni hajammal
elfedve, olajat
csorgatnék lábadra s a lábak
alá, a földre már...
Folyjanak az adott vágyak,
összeköpkve bár!.
Ajkaim s kóchajam habjával
és minden gyönyöröm
nedvével... Hajamba a lábad,
mint prémbe, törölöm.
Szőnyegként lépteid alá
terülök, és te nékem,
kinek a fürtje csupa láng,
mondod: kelj fel, nővérem!
(1923. augusztus)
Menekülés
Rejtőzve zápor függönyébe
sok közönyös szempár elől,
– ó, holnapom! – kémlellek téged,
akárcsak a bombát vető
a vonatot kémleli, még meg-
rettenve robbantás-zajától...
(Iszonya nemcsak az ölésnek
űz minket arcunkat a zápor-
sörénybe fúrni!) Nem a vádtól
rettegés, nem... De füttyök, felhők!
A Holnap teljes gőzzel száguld
a peron mellett, s messzi eltűnt
a Múlt... Ó, áldott Istenem!
Uram! S verődöm füstgomolyba,
mint falba... (Hágcsóra teszem
a lábam – vagy már láb se volna,
se kéz?) Lázálombéli éj
lámpái versztoszlopokon...
Nem szerelem, nem szenvedély,
vonat vagy, véled utazom
az Öröklétbe...
(1923. október)
Ha nézek...
Ha nézek a szárnyra kelő levelekre,
hogy szállnak alá, lepik utca kövét,
s hogy törli le őket a piktor ecsetje –
így véglegesülhet a vásznon a kép –,
azt gondolom (ó, soha senki se vágyik
ölelni, simítani már fejemet),
lombcsúcson, ahol csak a rozsda virágzik,
levél vagyok én is – a fán feledett.
(1936. október)
Délmagyarország, 1991. december 14.
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből