Vlagyiszlav Hodaszevics
Vlagyiszlav Hodaszevics (1886-1939) egyike a 20. századi orosz líra elfelejtett, illetve a korábbi szovjet kultúrpolitika által feledésre ítélt nagyjainak. Ennek oka nemcsak az, hogy még az első nagy kiutasítási hullám előtt – 1922-ben – elhagyta hazáját (a kiutasítandók listáján ennek ellenére szerepelt a neve), hanem az is, hogy „lelkileg független" művészként a politikai emigráció számára sem vált igazán érdekessé. A vele egyidőben feltűnt Gumiljovot (szerepelt előző sorozatomban) igazságtalan, szörnyű vége megtartotta a „külső" és „belső" olvasók emlékezetében, így művészi rehabilitációjára is előbb kerülhetett sor; Hodaszevics újrafelfedezése az orosz irodalmi életnek is adóssága még, bár összegyűjtött versei már megjelentek 1989-ben.
Hodaszevics – a nevéből kiderül – lengyel származású, de családja, bár könyvespolcán Miczkievicz mellett sorakoztak Puskin kötetei, már az ő születése idején orosz kultúrájú volt. A tehetséges fiú gimnazistaként robbant be az irodalmi életbe (mint emigrációbeli társa, Marina Cvetajeva), ugyanakkor utóbb huszonévesen kiadott első két könyvét megtagadta. A szimbolizmus diadala idején jelentkezett – már akkor klasszicistaként, s az orosz költészet klasszikus –gyerzsavini-puskini – hagyományait érezte magáénak mindvégig; legjelentősebb esszéi is Gyerzsavinról és Puskinról szólnak. (Aki a hatvanas években tanult oroszul, emlékszik talán arra a kis olvasmányra, amely az öreg udvari költő és kamaszként is villogóbb tehetségű „utódja" találkozását meséli el – mintha Kazinczy ölelné keblére a siheder Petőfit...) Hodaszevics lírájában igen korán megjelenik az a „hádészi hűvösség" (az antik alvilág hűvössége), amely egész életművét áthatja, s amely magas fokú virtuozitással társul még otthon, a forradalmat követő években megjelent köteteiben. E versei a szellem emberének a háború és a forradalmak végzetszerű barbarizálódásával való szembenállásáról vallanak egy pártosságtól mentes, igaz humanizmus nevében. Ha Hodaszevics líráját összevetjük Gorkij egykorú, korántsem forradalompárti cikkeivel, nem tartjuk rejtélyesnek a nagy „proletáríró" és a nagy „dekadens" húszas évekbeli, emigrációs barátságát.
A költő 1922-ben Berlinbe távozott (legálisan, de a kiutasítást csak hónapokkal megelőzve), majd 1925-től Párizsban élt. Utolsó verseskötete több mint tíz évvel a halála előtt, 1927-ben jelent meg, ezután szinte már csak cikkeket, esszéket írt. (Esszéiről még a Nagy Szovjet Enciklopédia is kénytelen volt említést tenni.) Kései korszakának versei meglepik a korábbi, elvont-filozofikus líráját ismerőket. Ezekben válik „szociális" költővé – lírai hősei a megalázottak és megszomorítottak lesznek, a nyilvános vécében onanizáló bolond és a háborús rokkant, a sápadt csaposlány és a gazdagság árnyékában didergő elesettek. De hát a bolsevik forradalom éppen ezeket akarta felemelni! Nem, csak hivatkozott rájuk, s Hodaszevics nagyon jól tudta ezt.
Mi vezetett az elhallgatáshoz? A kilátástalanság érzése, a kielégíthetetlen honvágy? Annak belátása, hogy az élet mindenütt borzalmas, a szép szavak sehol sem segítenek? Vagy az, hogy utolsó alkotó korszakában a végső nyelvi pontosságig-egyszerűséghez jutott, amit már csak a némaság követhet (mint Pilinszkynél és Ottliknál a magyar irodalomban)?
Ki tudja? Az életmű így is teljes. Én fordítói munkám eddigi legfontosabb állomásának tartom, hogy valami keveset visszaadhattam belőle.
Naplómból
Fülsértő minden földi hang,
S a fény is elviselhetetlen,
Akár a fog a megdagadt
Ínyből, kibújna már a lelkem.
Kibúvik – és mindjárt vadul
Ledobja nyűtt burkát a sárba.
Ezerszemű – az éjbe hull,
De nem e szürke éjhomályba.
És engem itt hagy fekve, mint
Bankárt, apacs-késtől lerogyva –
Sebem szorítva rángani
S üvölteni világotokban.
(1921)
Parafadugócska
Parafadugócska, véged!
Az erős jód lett a veszted!
Így emészti el a testet
észrevétlenül a lélek.
(1921)
A titokzatos Maya fátylát
A titokzatos Maya fátylát
Nem lebbentheti föl kezem,
De látom a csodák világát
Tükröződni a szemeden.
Felfoghatatlanul vegyülhet
ott utca s szerelmi varázs:
Lángnyelvei éteri tűznek
S egyszerűen – az olvadás.
Ott fénylő kozmosz jön világra
A pillák függönye alatt.
Forog és kivirít, akár a
Bicikliküllők csillaga.
(1922)
Ballada
Magamnál nem vagyok soha,
Téboly kerülget engemet,
Ha terhes asszonyával a
Félkarú a moziba megy.
Angyaltól kaptam lantomat,
A világ áttetsző nekem, –
Ám ő szájtátva jót mulat
Charlot-idétlenségeken.
Miért vonszolja éveit,
Ily nyomorult hogy is lehet
E békés, jámbor férfi, míg
Ingujja üresen fityeg?
Téboly kerülget engemet,
Ha terhes asszonyával a
Félkarú hazafele megy
A mozi után, éjszaka.
Korbácsomat előveszem,
Üvöltve megsuhogtatom,
S az angyalokat elverem,
S az angyalok a drótokon
Keresztül szállnak ég fele,
Mint Velence köveiről
Fölvert galambok serege
A kedvesem lába elől.
Ekkor, levéve kalapom,
Megállok a rokkant előtt,
Ingujját lágyan megfogom,
S ily szókkal szólítom meg őt:
– Pardon, monsieur, ha a pokol
– Fogad be majdan engemet,
– Hol dölyfös lelkem meglakol,
– Míg ön nejével fenn lebeg
– A mennyekben, s szemléli, hogy
– Milyen siralmas itt, alant,
– S hall sok csodás, szép dallamot,
– S hó-szárnyai sugárzanak,
– Akkor a hűs magasból egy
– Tollat dobjon le énnekem:
– Mint hópehely, hadd ülne meg
– Lángok-perzselte mellemen.
A félkarú előttem állt,
Egy csöppet elmosolyodott,
És már nejével messze járt,
Nem is emelve kalapot.
(1925)
Délmagyarország, 1992. január 4.
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből