Arszenyij Tarkovszkij
Verseivel fia, Andrej Tükör című filmjében találkoztam először – gyenge, félig vagy egészen nyers fordításokban, így semmi hatást nem tettek rám. Az orosz irodalom kiváló szegedi kutatója, Szőke Katalin (ideje az ő nevét is leírnom, olyan sok mellőzött orosz költőre hívta fel a figyelmemet) adta kezembe Arszenyij Tarkovszkij 1982-es válogatott kötetét: beleolvastam, és rögtön megcsapott a nagy költészet sztyeppei szél-lélegzete: „Ha együtt voltunk, minden egyes óra / Ünnep volt, istenültünk összeforrva ...", és „Midőn fenyők alatt, mint kényszerűzte rab / Vonszolta összetört tagjaimat a lélek..." – el is határoztam, hogy kötetnyi verset fordítok tőle, amint lehet, amint találok rá kiadót, mert akkor – 1983-ban – még reménytelen vállalkozásnak tetszett egy, a hatalom által el nem ismert orosz költőtől kötetnyi verset kiadatni Magyarországon. Néhány év múlva beköszöntött a „glasznoszty", amely a Szovjetuniót nem tudta megváltani, de a fiókok titkos rekeszeiben bujkáló kéziratoknak megváltást hozott, és előtérbe állított jó néhány, bár nem tiltott, de háttérbe szorított jelentős alkotót. Közéjük tartozott az 1907-ben született Arszenyij Tarkovszkij is, fiatal költőként Marina Cvetajeva utolsó moszkvai hónapjainak tanúja, akit később Anna Ahmatova legjelentősebb kortársai közé sorolt, s aki első kötetével 55 éves korában, 1962-ben jelentkezhetett – abban az időben, amikor filmrendező fia első sikereit aratta. (Az én fordításkötetem 1988-ban jelent meg az Európa Kiadónál.) Személyesen sohasem találkoztam a költővel – 1989 júniusában, amikor végre rászántam magam egy moszkvai útra, megérkezésem után tudtam meg, hogy már egy hete halott. Fiát, az emigrációba kényszerített Andrejt így is túlélte – egy tévéinterjúban láttam, amint elsírja magát a magyar riporternő Andrejre vonatkozó kérdésére. Miért nem kellett a szovjet hivatalosságnak ez a szelíd lelkű, politikától tartózkodó költő, aki közép-ázsiai költők tucatjait ültette át oroszra, s aki ráadásul még háborús hős is volt – fél lábát a Moszkva alatti harcokban vesztette el –, ki tudja ma megmagyarázni? Talán Cvetajevát idéző-sirató versei miatt? Vagy mert nem állt be a dicsőítők karába? Mások – Paszternák, Ahmatova sem, igaz ők túl nagy tekintéllyel rendelkeztek ahhoz, hogy – egy-egy dühödt kampányt kivéve – teljesen elhallgattassák őket. De talán éppen miattuk büntették a később jöttet, a még névtelen „tanítványt" – s amikor szóhoz juthatott, Jevtusenkóék hangoskodó nemzedéke háttérbe szorította az ő férfiasan zengő, de halk hangját. „A vér szava súgja nekem – házitücsök vagyok én" – írja önmagáról, s művei valóban az intim szféráról vallanak, a lélek belső tájain kalandoznak, rokonainak az erdő fáit, a halálra űzött vadakat, az éjszaka életre kelő, lázadozó tárgyakat tartja, verseiben a holtak lelkei bolyonganak, a halhatatlanságot az emberi emlékezet jelenti számára.
Élete utolsó hónapjaiban ő, az örök mellőzött, az orosz költészet pátriárkája lett, s hirtelen elismertetését, megkésett hírnevét nem fia rehabilitásának köszönhette, mint ahogy sokan gondolták, hanem annak a csöndes, könnytelen, férfias keserűségnek, amelyet lírájával megteremtett. Andrej Tarkovszkij egyik leghíresebb filmje, amelyben az apa alakja nem, de versei többször is felbukkannak, a Tükör címet viseli.Tükör volt Arszenyij Tarkovszkij költészete is – kicsit homályos, enyhén görbülő tükör, amelyben a távoli dolgok jobban látszottak, mint a közeliek, de hűséges tükre volt az emberségét a szovjet korszakban is megőrző orosz értelmiségi lelkületnek, amely az új Oroszország legnagyobb reménysége.
Nagymosás
Marina a tálra hajol.
Gőg fortyog a vízben, a habja
Két szorgos karja alól
Szétfröccsen a szürke falakra.
Kicsavarja a tiszta ruhát.
S tárt ablak előtt, kiterítve
Hűs vásznait, áll.
A világ
Hadd lássa keresztre feszítve.
Gép búg a magasban, a tál
Habzó vize megremeg, és a
Tetőn felüvölt a halál
Zord hirnökeként a sziréna.
Száradnak az ablak előtt,
Négy arsin hosszan a szürke
Ruhák.
S ő áll csak a zöld,
Tómélyi homályba merülve.
Két hónap, amíg makacsul
Nem adta magát meg a Káma
Partján, de a végzet az úr,
S kötelet hurkolt a nyakára.
Árnyak közt árny vagyok
Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a
Vízből, mit ád a föld, de nem csitult a szomja,
S az élők álmait zavarva, visszatér
Az út rögeire, s élő vizet remél.
Mint első, tört hajó az óceán öléből,
Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből,
A lépcső legmagasb fokára úgy jutok,
Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog.
S ha ez csak ámítás, mesebeszéd, hazugság,
S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk
Némán a föld alól, és kövekből rakott
Szempárja könnytelen, s tekintete halott?...
Az első együttlétek
Ha együtt voltunk, minden egyes óra
Ünnep volt, istenültünk összeforrva,
S nem létezett a földön más. Merész
S madártoll-könnyű voltál, szédülés
Fogott el, hogyha néztem, hogy robogsz a
Lépcsőn, fokokat átszökellve, és
Vezetsz a kertbe, titkos birtokodra,
Hová mint tükrön túli tájba lépsz.
Ha alkonyult, kegyelmesen kitártad
A kettős szárnyú szép oltárkaput,
S az éjszakában meztelen sugárzott
Szentséged, és lassan reám borult,
S ha felébredtem: „Légy ezerszer áldott!" –
Súgtam, bár vakmerőség volt az álmod
Áldásommal zavarni: kozmoszod
Pihent, s az asztalról az orgonákat
Vonzotta, kéklő árnyuk rád hajolt,
S meleg karodra, szemhéjadra bágyadt
Derengés kékje és nyugalma hullt.
S egy kristálygömbben csillogott a tenger,
Hegység magaslott, lüktetett a fény
Szilaj folyón, s a kristályt tenyeredben
Te tartottad, a trónon alva, csendben,
És – istenem! – enyém voltál, enyém.
Felébredtél, s a hétköznapi szónak,
Ahogy kimondtad, új fényt adva, már
A nyelvet is varázskörödbe vontad,
A mondatok felzengtek és lobogtak,
S az a szó: te, azt jelentette: cár.
Mindent megmásított kezed varázsa,
A tárgyakat – a kancsót, tálat is,
Úgy állt közöttünk, mint posztján a strázsa,
A rezzenetlen, érchomályú víz.
Nem kérdeztük az ösvényt, merre visz.
Mint szirmait, a nagyvilág kitárta
A városok csodás virágait.
A gyógyfüvek lábunk elé hevertek,
S minden madár fölöttünk szállt, s követtek
A folyóban cikázó halrajok,
Előttünk még a mennybolt is kitárult.
A sors már őrültként loholt utánunk,
S kezében borotvát szorongatott.
Délmagyarország, 1992. január 18.
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből