Viktor Szosznora
Utolsó egyetemi évem mindkét szemeszterét Leningrádban töltöttem. Puskin, Dosztojevszkij, Blok Szentpétervárját könyvekből már ismertem; Mandelstam és Ahmatova Leningrádjával akkor (1971-72-ben) találkoztam először – s már nemcsak a frissen megismert (részben még szamizdatos) versekben, hanem a valóságban is. A korai téli szürkületek ködön átszivárgó halvány lámpafénye, kísérteties éjféli derengése ma is felsugárzik bennem, ha az említett szerzőket fellapozom.
Viktor Szosznora költészetével két évvel később, még a csodálatos, s akkortájt a mainál barátságosabb arcot mutató város iránti honvágytól gyötörve ismerkedtem meg – egyik leningrádi barátom (már tizenöt éve Amerikában él) ajándékozott meg a költő egyik kötetével, amelyből én tüstént le is fordítottam néhány verset. Nem tudtam, hogy ezzel én lettem Szosznora első és még évekig egyetlen magyar fordítója. 1986-ban már egy kötetnyi verset is sikerült kiadatnom tőle; azért csak akkor, mert addig – a glasznosztyig – ha nem is volt feketelistán, az ajánlásin sem szerepelt. Viktor Szosznora verseiben eleinte a szeretett város hangulati képei kaptak meg: a téli alkonyat haván sántikáló öreg varjú groteszk és ismerős képe, a Leningrád körüli erdők, tavak hideg lehelete, az elvágyódás és honvágy egymást kiegészítő szomorúsága. Aztán megismertem a történelmi érdeklődésem miatt hozzám igen közel álló Boján-verseket – ezeket az óorosz költészet, elsősorban az Igor-ének témáit, képeit feldolgozó, ám nagyon is 20. századi hangvételű költeményeket, Szosznora legszebb, legeredetibb, bár még a 60-as években keletkezett műveit.
Ki volt Boján, akit kései utódja ciklusnyi versben szerepeltet? Az Igor-éneknek, a világirodalom egyetlen háborúellenes hőseposzának szerzője hivatkozik rá, ugyanazzal a megtagadó elismeréssel, mint Anonymus a „hazug" joculatorokra. A keresztény szerző mindkét esetben azt kompenzálja tagadásával, hogy kénytelen a pogány dalnokok gyönyörűséges stílusát utánozni, ha hatást akar elérni félig még pogény szemléletű közönségénél. Szosznora a legendás Boján élettörténetét találja ki, az ő elveszett dalait írja meg (akárcsak Weöres Sándor Psyché verseit), s nemcsak hallatlan stílusérzékről tesz tanúbizonyságot, hanem egyúttal olyan maszkot is talált, amely tökéletesen az arcára simult – a mi líránkban Weöresen kívül Ady kurucverseiben találkozunk ilyen tökéletes azonosulással. Bojánja személyiség, a nép énekese, a bojárok ellensége és ostorozója, akit szókimondása örökké bajba sodor, s végül vérpadra juttat – legjobb barátját kényszerítik rá, hogy lefejezze; méltó társat sem a szerelemben, sem a barátságban nem talál; otthon helyett ideiglenes menedékre is csak a kocsmákban lelhet – a villoni sors és a modern ember életérzése ötvöződik alakjában.
Viktor Szosznora maga is egy kicsit legendák-övezte alakja a mai orosz lírának. A nyelv minden árnyalatára érzékeny, remek költő, aki a legkevésbé sem érzékeny az őt körülvevő emberek lelki hullámhosszára – ezt magam is tapasztaltam, amikor 1985 őszén egy teljes hónapig vendégeskedett nálam. Egyik könyvének előszava szerint hatévesen élte át a leningrádi blokád első telét, majd a németek megszállta Kubányba került, ahol a németek a szeme láttára végezték ki a nagybátyja által vezetett partizánosztag tagjait, – ugyanakkor nekem azt mesélte a németekről, hogy egyáltalán nem törődtek az ő és barátai kamaszcsínyeivel, s még a románok is csak a zeneszerszámokat zabrálták el mindenkitől... Nem kérdeztem rá, mi az igazság a háborús élmények körül, mert amúgy is nagyon nehezen kommunikáltunk. Szosznora úr ugyanis nem csak lelki, fizikai értelemben is süket volt már – súlyos alkoholizmusa miatt hasnyálmirigy-gyulladással kórházba került, ahol is kissé túladagolták a penicillint, amitől megsüketült. A megsüketülésnek is van egy – nem tőle hallott – legendás változata: eszerint már halottnak hitték, betették a tepsibe, s a hullakamrában való ébredés okozta sokktól vesztette el hallását... Az viszont nem legenda, hogy aktív alkoholista korában talán még Viszockijon is túltett: napi két liter konyak volt az adagja... Mindenesetre itt már egy kortyot sem ivott, jól tudta, az életét kockáztatná... A süketség és a kényszerű absztinencia csak fokozhatta egocentrizmusát – magyarországi tartózkodása alatt is főleg csak önmagával foglalkozott, vendéglátói türelmemet gyakran próbára téve. De ez a tapasztalatom semmit se von le lírája értékeiből, még számomra sem, holott néha zavartak goethei pózai... Túlfokozott költői és emberi öntudata mélyén mindig éreztem a mellőzöttség fájdalmát, s ma már tudom, sorai is ettől szikráztak fel gyakran, hiszen még találkozásunk idején is olyan írók, költők voltak az orosz irodalom „generálisai", akik Viktor barátomnak legfeljebb a csicskásai lehetnének.
Kristálya vágynak és reménynek
Kristálya vágynak és reménynek,
száz hófúvás, száz holdgaras!
Maradjak, menjek, sose kértek,
én hajszoltam magányomat.
Állok mélység felett. Az égen
két griff száll. Kékség tengere.
Ó, hullámok, csipkés enyészet! –
nincs rátok szó és nincs zene.
Kristálya kínnak, feledésnek,
kongó, komor harang-imák!
Hol hold derengi e vidéket,
hol nap forralja, mint a vágy.
Itt állok. S nem lépek a mélybe.
De serlegem Rád emelem.
Iszom bronzát a bornak, és e
bronz fénye boldog énekem.
Dalolok. S nem a keserűség
kottázhatatlan énekét.
Túlérett felhő hozza hűsét,
frissítő záport küld az ég.
Itt állok. Poklaim ledőltek,
nem vesznek rajtam már erőt.
Kristálya légnek és időnek,
ó, vágy- és létezés-erőd!
Fehér este
Fehér este, fehér este,
fénykalász pereg.
Nem tücsök cirpel felettem,
csengettyű csereg.
Fehér este, fehér este,
birkabégetés.
S gyertyák soraként derengve
áll a kerítés.
Miért susognak a nyírfák
oly bánatosan?
Nékem súgják: végső órád
jő hamarosan.
Jöjjön hát a végső óra,
én nem remegek.
S nem is készítek az útra
kardot, serleget.
Könyv, évfordulók – szivemben
nincs hiú remény.
Hófehér halotti ingem,
ím, felöltöm én.
Fehér este, fehér este,
fénykalász pereg.
És csengettyűként felettem
tücsökszó csereg.
Levél
Kertedben emlékezzél majd reám,
hol a hangyák rőt pajzsot hordanak,
s a verebek úgy tárják szárnyukat,
mintha liliom nyitná szirmait.
Hazádban emlékezzél majd reám,
honnan melegebb tájra szálltak a
madarak, s a torony csücskéről az
aranyozott angyal is délre vágyik.
Kertedben emlékezzél majd reám,
ahol gyümölcs-harangok konganak,
lélekharangok,
és hálóikat
délkörökből szövögetik a pókok.
Könnyeidben emlékezzél reám,
ahol bilincs-fehér az éjszaka,
s esténként kék mundérba öltözött
paloták őrzik a lépteidet
(Délmagyarország, 1992. február 1.)
A Baka István művei. Publicisztikák, beszélgetések című kötetből