Gyári munkások
Заводские
1.
Komorlanak, robotba görnyedt
munkásként, füstös gyárfalak.
Bontja haját a korompermet
fölött a lágy ég hallgatag.
Teázó gőzös melegében
egy zsíros sapka kódorog.
Gyárkémény a külvárosszélen:
igazságüvöltő torok.
Ti kémények! Törthomlokúak
reménye: „Itt vagyunk mi még!”
Halálítéletet tutulnak,
hogy belesajdul a vidék.
Kényelmetek lágy bársonyába
harap a hang, ha felrivall,
mint élve elásott sirása,
taglóütés előtti jaj.
S az Isten? Tűri ezt? Imádkozz –
nem szól. Füsttől sötét, öreg.
Börtönpriccshez, kórházi ágyhoz
szögezték apró kis szögek.
Eleven hús, cafatra tépve –
így volt, és meg nem váltja már
semmi, soha. Csüggedtség fészke,
énekek zúzómalma: gyár!
Gyár! Mert gyárnak hívják e kormos,
fekete röptű szárnyakat.
És ha a gyárkémény rikoltoz –
halljátok? – zendít, szólogat
a gyár! Meg nem ment semmiféle
pártfogó isten titeket,
ha az utolsó bődül az égre
az utolsó város felett.
1922. szeptember 23.
(Rab Zsuzsa fordítása)
2.
Az öröklét könyvét lapoztam én
emberajkakon –
a végső várossorompó tövén,
igazság s a gyom
birtokhatárán... Kőre ültem, és
madarak nyomán
megláttam... távol – messzeségbe vész –
messzibb sincs talán:
a végső kéményt...
Szól : megyek már!
S még: a sírba, lent!
Bíránk és szolgánk – levegőt bár
épp hogy csak vehet.
A megszentelt gazságok városa,
lepra, kór felett
áll, füst ólmában – szégyen oszlopa,
intés ujja lett.
Odúk és bányák hangja,
megfonnyadt arcoké!
Árvák lélekharangja,
dühben igazaké:
kiket bekent korommal
a pokoli robot!
Priccs, söntés pultja mondja,
gerendák, vasfogók.
Ki – moslékát befalva –
szemétdombbá rohad!
A hangtalanok hangja
az Ostorod alatt!
Pincéké, hol a gyermek
fényt nem lát sohase.
Lelenceké, akiknek
moslék az étele!
Megmoccanni se mer: ha
már megvagy – ülj meg ott!
Kis varrólányok hangja,
míg zápor dől-zuhog.
Mosónő köhög, vérrel
táplálva tetveit.
Kiáltás, vér az éke:
szeretnek s vernek itt...
Hang, amely fejjel ront a
Te szentségednek is
(rongyos suhanc rikoltja
hetykén – helyettem is!),
minden-éjjeli óda
a szépségedhez, Ég!
Mindé, ki úgy osont a
létbe, s halálba lép...
A végső várossorompó tövén,
hol mindenkinek joga van,
mert jogtalan – kövemről én
fűsusogásban hangosan
kiáltom – hol senki se lát,
tornyomról – Feléd e
mennyei igazság szavát,
a földi ellenére.
1922. szeptember 26.
________________________
(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből. Baka István fordítása.)
1.
Komorlanak, robotba görnyedt
munkásként, füstös gyárfalak.
Bontja haját a korompermet
fölött a lágy ég hallgatag.
Teázó gőzös melegében
egy zsíros sapka kódorog.
Gyárkémény a külvárosszélen:
igazságüvöltő torok.
Ti kémények! Törthomlokúak
reménye: „Itt vagyunk mi még!”
Halálítéletet tutulnak,
hogy belesajdul a vidék.
Kényelmetek lágy bársonyába
harap a hang, ha felrivall,
mint élve elásott sirása,
taglóütés előtti jaj.
S az Isten? Tűri ezt? Imádkozz –
nem szól. Füsttől sötét, öreg.
Börtönpriccshez, kórházi ágyhoz
szögezték apró kis szögek.
Eleven hús, cafatra tépve –
így volt, és meg nem váltja már
semmi, soha. Csüggedtség fészke,
énekek zúzómalma: gyár!
Gyár! Mert gyárnak hívják e kormos,
fekete röptű szárnyakat.
És ha a gyárkémény rikoltoz –
halljátok? – zendít, szólogat
a gyár! Meg nem ment semmiféle
pártfogó isten titeket,
ha az utolsó bődül az égre
az utolsó város felett.
1922. szeptember 23.
(Rab Zsuzsa fordítása)
2.
Az öröklét könyvét lapoztam én
emberajkakon –
a végső várossorompó tövén,
igazság s a gyom
birtokhatárán... Kőre ültem, és
madarak nyomán
megláttam... távol – messzeségbe vész –
messzibb sincs talán:
a végső kéményt...
Szól : megyek már!
S még: a sírba, lent!
Bíránk és szolgánk – levegőt bár
épp hogy csak vehet.
A megszentelt gazságok városa,
lepra, kór felett
áll, füst ólmában – szégyen oszlopa,
intés ujja lett.
Odúk és bányák hangja,
megfonnyadt arcoké!
Árvák lélekharangja,
dühben igazaké:
kiket bekent korommal
a pokoli robot!
Priccs, söntés pultja mondja,
gerendák, vasfogók.
Ki – moslékát befalva –
szemétdombbá rohad!
A hangtalanok hangja
az Ostorod alatt!
Pincéké, hol a gyermek
fényt nem lát sohase.
Lelenceké, akiknek
moslék az étele!
Megmoccanni se mer: ha
már megvagy – ülj meg ott!
Kis varrólányok hangja,
míg zápor dől-zuhog.
Mosónő köhög, vérrel
táplálva tetveit.
Kiáltás, vér az éke:
szeretnek s vernek itt...
Hang, amely fejjel ront a
Te szentségednek is
(rongyos suhanc rikoltja
hetykén – helyettem is!),
minden-éjjeli óda
a szépségedhez, Ég!
Mindé, ki úgy osont a
létbe, s halálba lép...
A végső várossorompó tövén,
hol mindenkinek joga van,
mert jogtalan – kövemről én
fűsusogásban hangosan
kiáltom – hol senki se lát,
tornyomról – Feléd e
mennyei igazság szavát,
a földi ellenére.
1922. szeptember 26.
________________________
(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből. Baka István fordítása.)