Gyertyaszentelõ
Сретенье
Midőn a gyermeket először vitte
templomba, azok termettek előtte,
akiknek ez a hely jelentett életet:
Anna prófétanő és Simeon, a Szent.
S az agg átvette Mária kezéből
a kisdedet; s a három ember végül
úgy fogta õt körül, mint hullámzó keret,
azon a reggelen, mely homályba veszett.
A templom rengeteg, alig dereng föl,
a földi s mennyei tekintetektől
rejtette a sötét falak közé bezárt
Annát, az aggot és fiával Máriát.
És csak a kisded fejbúbjára pergett
egy fénysugár; de ő még mit se sejtett
arról, mi várja, csak szipogva álmosan
szendergett Simeon erős karjaiban.
De rég tudtára adatott az aggnak,
hogy addig a napig nem lel nyugalmat,
míg szemével nem látja Istennek Fiát.
Beteljesült. S az agg így szólott: „Ma tehát,
egykor kimondott szavadat betartva,
elengedsz engem, Uram, az utamra,
hogy végre-valahára megláthattam én
e gyermeket: ki folytatásod és a fény
forrása a bálványimádó népnek
s Izrael dicsősége benne." – Ekkor végleg
elnémult Simeon. És rájuk szállt a csend.
Csak e szavak visszhangja, ott lebegve fent,
keringett egyre, aztán nemsokára
fejük fölé ereszkedett, akárha
fáradt madár, a templomi boltozatok
alatt felszállni sem, leszállni sem tudott.
S oly furcsa volt nekik. A csend se furcsább,
mint a beszéd. Zavartan hallgatott hát
Mária, csodálva a furcsa szavakat...
S így szólott Máriához fordulva az agg:
„E most karodban alvó egyeseknek
emelkedést, másnak bukást jelenthet,
szóváltás tárgya és viszályok ürügye.
S ugyanazon fegyverrel, Mária, mely e
testet szaggatni fogja, a te lelked
is sebzetik majd. Ez a seb tekintet:
láttatja véled, hogy mi rejlik mélyiben
az emberek szívének, lát majd, mint a szem."
Bevégezte s elindult kifelé, a
nyomába Anna, a görnyedt próféta,
s Mária nézett, és mindkettő hallgatott.
A tekintélye és a teste megfogyott
e két asszony előtt az oszlop-árnyban.
Hajtotta szinte őt szemük sugára,
A templom-űrön át szó nélkül ballagott,
amíg a napsütött kijárathoz jutott.
S járása öreges-határozott volt.
Csak amikor a háttérből felhangzott
az ismerős hang, lett a lépte lassudabb,
de ott nem őt hívták már, hanem az Urat
dicsérte a prófétanő dalával.
S már itt az ajtó. Homloka s ruhája
immár a szélben, s fülébe a makacson
zsivalygó élet tört be túl a falakon.
Meghalni ment. S nem az utcák zajába
lépett, az ajtót szélesen kitárva,
de süketnéma tájra várta a halál.
Csak ment, a biztos földtől rég megfosztva már,
hallván, az idő hangját veszítette.
S a kisded arcát, dicsfénnyel övezve
a fejebúbján, vitte-vitte Simeon
szentséges lelke a halálos utakon,
mint mécsest, ama árnyaknak honába,
ahol idáig másoknak a lámpa
világa szűkös ösvényen homályba fúlt.
A mécses égett, s szélesebbre nyílt az út.
1972. március
____________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)
Midőn a gyermeket először vitte
templomba, azok termettek előtte,
akiknek ez a hely jelentett életet:
Anna prófétanő és Simeon, a Szent.
S az agg átvette Mária kezéből
a kisdedet; s a három ember végül
úgy fogta õt körül, mint hullámzó keret,
azon a reggelen, mely homályba veszett.
A templom rengeteg, alig dereng föl,
a földi s mennyei tekintetektől
rejtette a sötét falak közé bezárt
Annát, az aggot és fiával Máriát.
És csak a kisded fejbúbjára pergett
egy fénysugár; de ő még mit se sejtett
arról, mi várja, csak szipogva álmosan
szendergett Simeon erős karjaiban.
De rég tudtára adatott az aggnak,
hogy addig a napig nem lel nyugalmat,
míg szemével nem látja Istennek Fiát.
Beteljesült. S az agg így szólott: „Ma tehát,
egykor kimondott szavadat betartva,
elengedsz engem, Uram, az utamra,
hogy végre-valahára megláthattam én
e gyermeket: ki folytatásod és a fény
forrása a bálványimádó népnek
s Izrael dicsősége benne." – Ekkor végleg
elnémult Simeon. És rájuk szállt a csend.
Csak e szavak visszhangja, ott lebegve fent,
keringett egyre, aztán nemsokára
fejük fölé ereszkedett, akárha
fáradt madár, a templomi boltozatok
alatt felszállni sem, leszállni sem tudott.
S oly furcsa volt nekik. A csend se furcsább,
mint a beszéd. Zavartan hallgatott hát
Mária, csodálva a furcsa szavakat...
S így szólott Máriához fordulva az agg:
„E most karodban alvó egyeseknek
emelkedést, másnak bukást jelenthet,
szóváltás tárgya és viszályok ürügye.
S ugyanazon fegyverrel, Mária, mely e
testet szaggatni fogja, a te lelked
is sebzetik majd. Ez a seb tekintet:
láttatja véled, hogy mi rejlik mélyiben
az emberek szívének, lát majd, mint a szem."
Bevégezte s elindult kifelé, a
nyomába Anna, a görnyedt próféta,
s Mária nézett, és mindkettő hallgatott.
A tekintélye és a teste megfogyott
e két asszony előtt az oszlop-árnyban.
Hajtotta szinte őt szemük sugára,
A templom-űrön át szó nélkül ballagott,
amíg a napsütött kijárathoz jutott.
S járása öreges-határozott volt.
Csak amikor a háttérből felhangzott
az ismerős hang, lett a lépte lassudabb,
de ott nem őt hívták már, hanem az Urat
dicsérte a prófétanő dalával.
S már itt az ajtó. Homloka s ruhája
immár a szélben, s fülébe a makacson
zsivalygó élet tört be túl a falakon.
Meghalni ment. S nem az utcák zajába
lépett, az ajtót szélesen kitárva,
de süketnéma tájra várta a halál.
Csak ment, a biztos földtől rég megfosztva már,
hallván, az idő hangját veszítette.
S a kisded arcát, dicsfénnyel övezve
a fejebúbján, vitte-vitte Simeon
szentséges lelke a halálos utakon,
mint mécsest, ama árnyaknak honába,
ahol idáig másoknak a lámpa
világa szűkös ösvényen homályba fúlt.
A mécses égett, s szélesebbre nyílt az út.
1972. március
____________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)