Ha a vészteli éj...

«Если где-то в чужой, неспокойной ночи...»

Ha a vészteli éj idegenben elért,
S szakadék peremén van a lábad,
Hivogass, kiabálj, ne veszítsd a reményt, –
Segitek, sietek teutánad.

Ha golyó sebezett, ha a rozsba levert,
Ahogy én tefeléd – a vihar se robog sebesebben!
Oda viszlek, ahol csoda-ír van a réti füvekben, –
De szorítsd a sebet, ha a vér csepereg!…

Ha pedig lovad is van, ügess oda, szállj –
A fakó maga rálel az útra –
Ama tájra, hol élet örök vize vár, –
Sebeid behegeszti az újra.

De mi rejthet előlem? A cellafalak?
A keresztbe futó utak ágboga közt melyiken jársz?
Vagy a csüggeteg éjben a téves irányba botorkálsz,
Sehogyan se találva a visszautat?…

Gyere! Olvad a hó, patakunk csobogó –
Kitalálni se tudsz gyönyörűbbet!
A miénk a virág, a füvek meg a fák;
A miénk ez a szép tavaszünnep!

Ha lehúz is a mélybe a sár-kulimász,
Hideg ár lep ölig, vagy a kő sebesíti a talpad…
Ha vihar dühe űz, ha megéget a tűz is – akard csak,
hogy elérj ide, – és idekússz, idemássz…

1974

(VLAGYIMIR VISZOCKIJ: A VÉGZET DALAI c. kötetéből. Baka István fordítása)