Hidegen fogadott az az est

Sutema pasitiko šalčiu

Hidegen fogadott az az est:
Zömök árkádok mögül úgy tíz
Indóház-rajz libegett
S tucatnyi novemberi park is –
Lakhely vagy a ronda-bugyor,
Vak falra sugárzik a lámpa
Száz wattja elém, amikor
Labirintusi éjbe bocsát ma.

Rövid életüeknek elég,
Mig uralja Minósz s Ariadné.
Nem száll fel a ködben a gép,
Órák sora telhetik el még.
Zsúfolt a vonat, valahány –
Mily tágas a tér s a szegénység!
Így vágynak az őrük után
Hazatérő foglyok időnként.

Tér által megfizetett
Becsületbeli, régi adósság,
Amit ismerek itt: a sziget,
Egyetem, meg a szobrok, a tócsák.
Dünnyögtem: „Elindulok én,
Utazom, ha lehet, csak el innen!”
S a halál meg a lét peremén
Sietett a sötétbe a lelkem.

Közelegtek a régi szobák,
A betűk értelme be más, ha
Elhaltak a hangok is, és tereád
S magamra a puszta lakásban
Nem lelhetek újra, ahol
Nem ismernek fel a képek,
Nem ismer az álom, az égnek
Birodalma, se Dante-bugyor.

Így áll az idő meg, azaz:
Nem azonnal szoksz le a létről,
Telefonként hallani azt
Mind messzebb-messzi vidékről.
Eltolja hatósugarát
Nap-napra memória-körződ.
Míg már lineárisan őrzöd
Elmédben a múlt vonalát.

Mit látsz e valóban, amely
A valóságból kiszakadt már?
Hulláma ha partra kiver,
Acheron köve meg se remeg rá.
Más-más, ami nincs is, ahány,
S mi se kellünk úgy a világnak,
S ami van, csak a csend meg az árnyak,
Meg a múzsák kórusa tán.

Hol körbekering ma a fő-
Város hava, s tánca kifáraszt,
Hol a tárgy mind ködbe vesző,
De a szó még tárra találhat.
A baráti kezek sohasem
Segitik ki az agg birodalmat,
De az űr vagy az Úr odafenn
Leküldi a nyelvet: az angyalt.

Nem kérem a gyors feledést
Bűnömre, se könnyü kimúlást,
Csak hagyd meg a kő, jeges éj
Martján eme őskori zúgást.

(Tomas Venclova MONDJÁTOK MEG FORTINBRASNAK című kötetéből
Fordította: Baka István)