Húsz szonett Stuart Máriához
I
A skótok, Mary, mégiscsak vadak.
A kockás klánok melyik ága látta
előre: mozivászonról leszállva
ma szoborként a kertek dísze vagy?
A Luxembourg-é, többek közt. Minap
ebéd után épp arra vitt a lábam,
s akár a borjú, tátott szájjal álltam,
bámulva új kaput s a tavakat.
S megláttam Önt. S e nagy találkozással
úgy eltelék, s mivel „kihűlt szivemben
a múlt feléledt", csőre töltve menten
vén fegyverem a klasszikus kartáccsal,
maradék orosz szavaim mi másra
szórhatnám, mint e tompa fényü vállra.
II
Már véget ért a háború, a nagy,
mely vérre ment, de zsírunk is megette,
mikor Sarah Leandert láttam – mint te:
top-top, a vesztőhely felé haladt.
A bárd egy szintre helyezi a mennyet
a földdel, bár te így nem mondanád
(ld. vízmélyből felszálló napvilág).
Elhagytam a befülledt mozitermet,
de valami azonnal visszaránt
a „Szpartakusz"-ba, melynek plüss ölében
jobb lenni, mint Európában éjjel.
A bekeretezett filmcsillagok
alatt sor áll, két filmet adnak éppen.
S minden jegy elfogyott.
III
A Luxembourg-kert mélyire jutottam
az emberélet útjának felén,
gondolkodó és tollnok sok van ottan,
s mind ősz, mivel mind kőből van szegény;
hölgyek, urak vonulnak hosszu sorban,
kéklő zsaru a lomb zöld hátterén,
gyerekzsivaj, szökőkútlárma, s én
itt nem mondhatom senkinek, hogy „menj a...".
S te, Mary, lankadatlan állsz a kő-
virágfüzérben, sok királyi nő,
e kő-barátnők közt merengve, szótlan.
Veréb tollászkodik a fejeden.
Olyan e kert, akár a Panthéon s a
„Reggeli a szabadban" elegye.
IV
A lány, kit én oly lángolón szerettem,
miként te Bothwellt, rád hasonlitott,
külsőleg, persze (ha eszembe jut,
azt mormolom magamban: „Uramisten!",
önkéntelen, ma is). Igaz, mi szintén
nem voltunk egymással túl boldogok.
Elment valahová esőköpenyben.
Én pedig átszeltem a horizont
vonalát, hogy ne szeljen át a végzet,
habár a késpengénél élesebb
a láthatár. Fölötte van fejed,
s ózon gyanánt a nitrogént belégzed,
mely gégefődben zuborog – köszönd
a sorsnak... ezt a tiszta... gázözönt.
V
A szeretőid száma, Mary, nagy,
három se volt elég, hogy abbahagyd,
sőt, tíz, de húsz se, huszonöt – talán.
Bár árnyékot vetett a koronádra,
hogy minden éj más karjában talált.
(Ezért törékeny a királyi pálca,
a köztársaság biztosabban áll,
vaskos dór oszlopként megtartja lába.)
E tájon bárki bármit is csinál,
meg nem mozdítja Skóciát, hiába.
Báróid annyit láttak csak: te már
a trónt is elcseréled tán az ágyra.
Fehér holló, saját korodban árva,
lekurvázott a mocskos férfiszáj.
VI
Szerettem Önt. A szerelem (avagy tán
csak fájdalom) furkálja még agyam.
Pokolra szállt le minden, oda van.
Agyonlőttem volna magam, de gond ám
pisztolyt szerezni. Másfelől: hogyan,
melyik halántékba? Ki erre kész volt
már, az megérti, ez mégsem olyan...
Szerettem Önt, oly reménytelen és oly
erősen, adja Isten, más is – ó,
nem adja ám! Habár mindenható,
nem hozza vissza már e lázt a vérben,
se porcaim vad roppanásait,
hogy szomjamtól megolvadt fogtömésem,
érintve „kebl..." – bocsánat: ajkait.
VII
Párizs nem változott. A place des Vosges
négyszögletű, hidd el nekem, mint régen.
A Szajna békén hömpölyög medrében.
A boulevard Raspail éppoly otthonos.
Mi új? Az ingyenkoncertek s az égen
fémlő torony – azt hinnéd, eltapos.
Vannak sokan, akikkel lenni éden,
de előre köszönni ildomos.
Párizsi restaurant – micsoda sikk
kiejteni, az orrgaratnak ünnep.
S betéved eine kleine Nachtmuzsik,
rücskös pofájú, oldalgombos ingben.
Café. Boulevard. Karodban kedvesed.
A hold: paralitikus genszeked.*
*Genyeralnij szekretar (oroszul): főtitkár
VIII
Éltemnek alkonyán, az Újvilágban
(az Ön korában leltek rá, lehet),
a kályha és a rozzant kerevet
közt botladozva nyűtt ikonosztázzal,
azt gondolom, ha téged, engemet
a forgandó szerencse összezárna,
nem kéne sok szó, hívhatnál Ivánnak,
mire: alas* – felelnék én neked.
Skócia ágyunk volna, süppeteg.
Mutatnálak büszkén a többi szlávnak,
s Glasgow-ba hozna hajókaravánja,
háncsbocskort, mézesbábot, selymeket.
S ha üt halálos órám – csak veled.
És fából volna éle is a bárdnak.
* Sajnos (angol).
IX
Sík. Trombiták. Bejő két zord alak.
Kardcsörgés. „Mondd, ki vagy!"
– „Előbb te, pajtás!"
„Hogy én?" – „Bizony, te."
– „Nem titok: protestáns."
„Én meg katolikus." – „Úgy? Akkor védd magad!"
Aztán hevernek szerteszét a hullák.
Prédán civódik éjszín varjuhad.
Majd – hó pillézi cifra szánok útját;
sálpróba: „Hát Damaszkusz? hol van az?"
„Hol szebb a páva-hím a páva-tyúknál."
„No persze, attól még barom-, nem úrfi"
(enyelgenek, majd dámát játszanak).
Az éji kastély: díszlet, hollywoodi.
Megint a sík. Éjfél. Két férfi jő be.
És összecsapnak farkasként üvöltve.
X
Szép őszi este. Ülök Camenával.
De, ó, jaj, arcát rám nem emeli.
Már nem először. Most örömteli
az is, ha harsog a vöröskozák-kar.
A ma, amely kicsit már tegnapi,
nem fárasztja magát változtatással:
a toll, papír, a tintalé, a sánta
hamburgi kádár ócskaságai
ugyanazok. Az elhasznált, kopott,
bemaszatolt tárgyak iránt erősebb
vonzódása, bizalma az időnek,
ingerli őt a talmi új dolog.
Belép szobámba a halál, molyette,
bolhapiaci, jampecos zsakettben.
XI
Hideglelés az ollócsattogástól.
A sorsnak új s új bunda kéne még,
a menyegzői, királyi fejék
így hull gyakorta. Kobakunk is máskor.
Isten hozzátok, szép ifjak, derék
atyák, ti, esküvések, szakitások.
Az agy hidegszik, mint az égbe mártott
toronyház, melyben senki szót nem ért.
Sziámi ikrek isznak így – eszét
veszíti egy a másik mámorától.
Segítségedre senki sem futott.
S te nem tudtad – „én egymagam vagyok" –
ékes latinsággal kimondani,
ó, Mary – „ám föveny homokja ti."
XII
Történelem? – A testektől ragad.
Művészet? – Test az is, habár fejetlen.
Vegyük csak Schillert: a Történelemmel
elbánt keményen. Mary, tán magad
se vártad volna, hogy tollat ragad,
rég elavult ügyed felemlegetve:
de végül is, mit érdekelte, hogy te
hajdan kinek kínáltad ágyadat?
Ám, meglehet, akár a többi sváb,
félt Friedrichünk: lesújt reá a bárd.
De ugyanakkor meghajtom a térdem
a Művészet előtt, mivel mi más
adhatja vissza, mért vagy oly csodás.
Erzsébeté a történelmi érdem.
XIII
A kos megrázva bundáját (mi nem más:
az aranygyapjú), friss füvet szagol.
Vérszagra gyűl a Glencorn és a Douglas.
S a vérpadnál ekképpen hablatyol:
„Levágták a fejét. Be szörnyü volt!"
„Képzelheti a franciák haragját."
„A franciák? Hogy a porba gurult
egy fej? Talán ha sokkal lejjebb nyúlnánk..."
„Hisz nem volt férfi. Az a neglizse!"
„No, ez tán mégsem képezi alapját..."
„A szemérmetlen. Átlátszott a se...!"
„Gebedjek meg, ha mind elnyűtte rongyát."
„Oroszt ragozni könnyebb; Ivanov, ládd:
annak menyecskés minden esete."
XIV
Gyengébb talán, de tartósabb a távol-
lét, mint a szerelem. Bár ékesebb
a kő, az arc s az omló test helyett
torz tréfa csak. Se illat, hang, se mámor.
Bár lábaid te szét már nem teszed:
azért van kőből (kín ez a javából!),
a szenvedély – hatkarú Síva – lángol,
de gránitszoknya őrzi rejteked.
Nem annak, hogy már annyi elfolyott
víz, vér (és nemcsak olyan, ami kéklik),
de vágyadnak kigombolkozni, én
üveget emelnék, nem gránitot,
a good-bye emlékműve lenne, Mary,
a lélekig ható tekintetedé.
XV
Hidd el nekem, nem az okozta veszted,
hogy gyávák voltak vőlegényeid,
s zord ácsokat csatába nem vezettek;
s nem, hogy a „you" egyszerre „Ön", „te", „ti":
és nem a toll, mely szorgosan jelentett;
nem az, hogy – titkát hét pecsét fedi –
Erzsébet Angliát jobban szerette,
mint ahogyan te Skóciát (ez így
igaz, ha akkor másképp vélted is te);
nem börtönödben költött dalaid,
miket daloltál búsan estelente.
Az hozta rád a poklok kínjait,
s legvégül bárd alá az juttatott,
hogy szép voltál, de csúf volt századod.
XVI
A szögletekből jókorát harap
az éj. Megeshet, körré lesz a négyzet.
A fák a bíbor alkonyatban égnek,
s kérgükkel hallgatják a darvakat:
még hallhatók, de már nem látszanak;
szetter csahol, dühíti a levélzet
csörgése; őszi dombokon vetések
zizegnek éber csillagok alatt.
Abból, mi könnyet csalt a szembe, nem
sok éli túl az elmúlást, humusszá
rohad. S a toll se őrzi, bár örök,
mindazt, miben gyönyörködött a szem,
csak nézhetjük, hogy száll az ősz, tél, tavasz, nyár.
S dalolhatjuk a „Borongós időt".
XVII
Az, amitől az angol száj riadt
sikolyra nyílt, s enyém is ádáz
szitkokat szórna, bár a dámás
rúzsok bolondja, és ami miatt
Fülöp király, ikonokat
feledve, felszerelte az Armádát,
az – befejezni e tirádát
nem tudom – a vendéghajad,
mely a lehullt fejről lepottyant
(ostoba végtelen), csak az,
az volt a kérelmed; igaz,
a nézőket nem hívta nyomban
tusázni érted – ehelyett
indult a külhoni sereg.
XVIII
A szájnak, amely „Isten véled"-et
mondott tenéked s nem valaki másnak,
már egyre megy, mit ízlel még utánad,
miféle híg és sótlan étkeket.
Te fel nem ültél bármi cincogásnak.
S ha mégis, nézd el, hogyha tévedek:
patkány a nyelv, szemétben kotorászgat,
s véletlenül talál csak kincseket.
Bocsáss meg, ó, elbűvölő szobor!
A válás szája – meggyőződhetsz újra –
nem ostoba (hogy lyuk csupán – hamis):
köztünk öröklét, tenger habja forr.
Egyébként, szó szerint. Orosz cenzúra.
Mi boldogulnánk pallos nélkül is.
XIX
Van Skóciában, Mary, sok juhnyáj
(oly tiszta, glancos mind, akár az ünnep).
Hat órakor az élet itt megáll,
bár tengermélybe még a nap se süllyed.
A tavakban – számuk ma is határ-
talan – tanyáznak ősvilági szörnyek.
S több skót olaj jut a palackba már,
mint whisky, melytől híre ment e földnek.
Mint látod, boldogul szép Skócia.
És Anglia, hiszem, hogy nemkülönben.
S te, állva a Luxembourg-kerti zöldben,
imádottamra nem hasonlitasz.
S a hölgyikék, bár nálad szebbek is tán,
egyik se te, se az a régi kislány.
XX
Nem zabolátlan, jámbor volt a tollam,
mellyel megírtam, hogy láttam meg őt,
negyvennyolc mozivászonán a nőt,
kitől a szép érzelmeket tanultam.
Önöktől várok hát ítéletet:
a) mily igyekvő tanítványa voltam,
b) hogy hatott reám az új közeg,
c) végződésekkel hogy boldogultam.
Katmandu, ó, Nepal, a székhelyed!
A véletlen, ha már belébotoltam,
munkáimnak hasznára is lehet.
Azért, ahogy ma élem életem,
a hószín, hajdani, összetekert
papír lapjaié köszönetem.
1974