[Csapody Miklós]

Okkal meglepetést keltő, máig emlékezetes versei, a Magdolna-zápor (1975) és a Tűzbe vetett evangélium (1981) könyvei után Baka István nemrég prózai alkotásokkal jelentkezett: a Szekszárdi mise négy, 1978–81-ben írott újabb munkáját, két elbeszélését, egy kisregényét és egy színpadi játékát foglalja magába.¹

Ebben a bűbájos, meseszerű, mégis oly drámai, sőt néha már komor szürrealitású próza- (és részben színpadi) világban a sejtelmes fantasztikum a történelmi (életrajzi) tényszerűségekkel elegyedik, miközben a transzcendencia krimibe, apró-cseprő hétköznapi dolgokba vegyül. Baka István hősei a létezés rejtett összefüggéseit kutatva egyszerre járják be a misztikum és a valóság egymástól nem is távoli tájait.
        A költőnek már a kezdetektől otthonos biblikussága a prózaíró Bakának is segítségül kínálkozik: újabb műveiben is ez az időtlenítés legfőbb eszköze. Ez konkrét helyhez, térhez, s benne szimbolikus alakokhoz kötött „időtlenség” azonban már nem a filozofikum általánosságát, nem az áttételes jelentéseket keresi, s nem is a hagyományos magyar irodalmi bibliásságot követve találja meg tárgyát.
        Baka számára az Írás tartalma és nyelve, jelképei és cselekményei nem csupán az egyetemes kulturális dimenzió egyénített kifejezésmódjának lehetőségét kínálják, hanem olyan nyilvánvaló, hétköznapi közegét jelentik, amelynek tárgyi valóságában irracionális és praktikus egymásba játszása az igazi lehetőség. Ezért, hogy az újabb kötet darabjainak a diabolikus mind erőteljesebb jelenléte is az egyik feltűnő vonása, a sátáninak a líraiságból néhol már horrorba való áttűnése.

Ez a nyomasztó, homályos, diabolikus aura a fő jellegzetessége a három cselekményszálból szőtt Vasárnap délutánnak, amelynek hőse, a zavart kamasz egy álmatag, tompa vasárnap délután a kocsmában az inkognitót öltött – ám az Angyalok Tanácsa által így is megfigyelés alatt tartott – Jóistennel találkozik, az után, hogy a céllövöldében, egy belső hang sugallatára mégsem lőtt rá a Csodaszarvasra. Ott üldögél a Sátán is, aki a Céllövöldés alakmásában ölt testet, és aki a Jóistennel havonta esedékes sakkpartijára készülődik. Kettejük játszmái során a tétek nagysága a világháborúk kitörésétől egy madár pusztulásáig terjed.
        A sejtelmes, szorongó, rossz előérzetekkel terhes elbeszélés tragikus fordulópontját mégsem a világ-sakkjáték végső kimenetele jelenti, hanem egy egyszerű, de csupán látszólag „külső”, hétköznapi véletlen. Mert a jelképes Csodaszarvast mégis leterítik, még pedig a valóságban, igaz, nem a kamasz fiú, hanem helyi hatalmasságok, a két szenvedélyes vadász.
        A Transzcendens etűd allegorikus novella, A völgy felett lebegő lány című mesejáték párdarabja: az Idegent, akiről nem tudni, hogy a Jóisten inkarnációja, vagy egy eszme megtestesítője, a város ura, a sátáni Léggömbárus és pribékje, a Skorpió megmagyarázhatatlan okból megöli. Ez az „etűd” éppen úgy egy magatartás vereségének bemutatása, mint ahogy A völgy felett lebegő lány, ez a Csongor és Tünde bölcseleti drámájával, és Weöres Sándor Holdbéli csónakosával rokon lírai oratórium is a Gonosz legyőzéséért hozott nemes áldozat tragédiája.

A könyv címadó darabja kisregény, amelynek története a millennium idején játszódik. Modellje és főhőse Séner János, az amatőr vidéki zenész, Szekszárd városának nyugalmazott templomi karnagya, aki Liszttel szinte egy napon, és ugyanúgy egy német gazdatiszt fiaként született, és aki a reformkorban lelkes magyarrá lett. Ő az, aki a „fenséges Liszttel párhuzamos pályán induló életében inkább volt kész a Kiválasztott szolgálatára való elrendelést látni, mintsem hogy az Úr gúnykacaját kelljen kihallania belőle, ki őt – bár silány sorsra szánta – a nagyság benne is meglévő, de másban megvalósuló jeleivel kicsúfolta volna”.
        Igaz, hogy Liszt Ferenc régen, Szekszárdon jártában figyelemre sem méltatta az ablaka alatt éjjelizenét adó dalárda rajongó karnagyát, Séner azonban idővel mégis megkapja a sorstól élete nagy lehetőségét.
        Provinciális magányából egy különös levél hívja Sénert az Ezredév megünneplésére készülő székesfővárosba. Ez a levél, amely egész létében fölkavarja, annak reménységével kecsegtet, hogy egy poros kottahalmazban Liszt Ferenc Szekszárdi miséjének eltűnt, eredeti partitúrája rejtőzik. A csalódás porig sújtja, majd újdonsült ismerősével megtekinti az ezredévi kiállításokat. Az ismerős, aki a ballon captif kosarában felviszi őt a magasba, hogy Budapest panorámájával elkápráztassa, természetesen maga a Sátán.
        A pokolbéli viharban aztán Séner eszméletét veszti, lelke azonban körbejár, miközben régi látomásai beteljesednek. A Szekszárdhoz közeledő éjszakai hajón maga Liszt Ferenc fogadja, aki halála tizedik évfordulóján föltámadt, hogy elégtételt adjon Sénernek élete kiúttalanságáért: hazatérve, a szekszárdi templomban, az éjféli misén Séner János vezényli majd a Messe Sexardique -ot, a Mester orgonakísérete mellett.
        Hajnalban senki sem érti, hogyan került Séner a bezárt templomba, arcán a boldog halottak üdvözült mosolyával, hóna alatt divatjamúlt nótaköltők profán szerzeményeivel.

Baka István misztikus, látomásos prózája nagy értéke a modern magyar irodalomnak; a Szekszárdi mise főként a lírai elbeszélések, a misztikum és a szürrealitás kedvelőinek ajánlható.

_______________________
¹Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.

Új Könyvek, 1984. 17. sz. (július. 2. sz.)