Papp Endre
„CSAK AZ ÚJ AMI RÉGI”
(Nagy Gábor: Lélekvesztő),
Bárka, 2001/2. 91-93. o.
A könyv hátlapján a költő elmosódó, homályból felderengő arcképe néz – no nem ránk, hanem – valahová maga elé a sötétbe. A visszahúzódást és a sebezhetőséget sugallja a fotó, s pontosan ez az érzés erősödik meg a recenzensben versek olvasása nyomán. A második kötetes szerző lírai magatartása az első személyű alanyiság szerepek, témák mögé rejtésében ragadható meg. „Hártya takarja a szavak húsát is” – írja, s valóban, a kétséget kizáróan képzett, iskolázott poéta fegyelmezett verselésében, lekerekített formáiban az egyéniség – talán a mesterséggel szembeni alázat okán is csak áttételekben, egy téma kibontásában, a formák kitöltésében érhető tetten. A szemérmesség hátterében azonban kibontakozik Nagy Gábor jellegzetes alkotói karaktere: a poeta doctus és a poeta ludens szerepének ötvözése. Képletesen szólva így jellemezhetnénk e kettősséget: a játékos költő táncba hívja a tudós, tanult poétát, aki kissé idegenül mozog a parketten – mozdulatai szögletesek, időként partnere lábára lép –, de nem utasítja vissza a kedves felkérést. Azaz a poétai játék sokszínű és kedvvel teli bár, ám bizonyos határokat nem lép át: a lírai hagyomány formatradíciója, a szigorú kompozíció regulázza.
Nagy Gábor kötetszervezőjének a középkorig visszavezethető, provanszál-itáliai eredetű sestinát (sextinát) teszi meg. A hatos – és ezen belül hármas – egységet teremtő formai előkép azon túl, hogy fegyelmet és magas fokú felkészültséget vár el az alkotótól, a szilárd, isteni rend leképezéseként is felfogható(?). Előfordulása rendkívül ritka a magyar nyelvű lírában, ezért már önmagában a versforma alkalmazása is magára vonja a figyelmet, hát még kötetszervező struktúrává avatása! A Lélekvesztőben a sestina szerkezete a versek elrendezése alapján a kötet kettős tartalomjegyzék (a versek egymás utáni sora és a „sestina versmutatója”) ugyanúgy megőrzi a választott szerkesztői elképzelést. A ciklusok úgy szerveződnek meg, hogy a tematikai-hangulati egység megvalósíthatóságának lehetősége bontakozik ki a kompozícióban. A kötet elsődleges megformálása az indukció eljárását kínálja fel az olvasó számára: a versek lineáris sorának ambivalenciát, disszonanciát hordozó interferenciái a sestina mögöttes váza alapján egy elképzelhető szintézist sejtetnek. Összefüggések teremthetők hangulati-tartalmi elemek, versformák, motivikus kapcsolatok által, melyek a szerzői partitúra segítségével megvilágítják, képesek arra, hogy a különnemű részeket új rendbe ötvözzék. A költő útmutatója irányítja az olvasást: arra figyelmeztet, hogy a versgyűjtemény elrendezése, a formaválasztás nagymértékben összefonódik a szemléletkialakítással. Alternatívát kínál: a befogadó cseréljen szemüveget, és immár a kirajzolódó egészből tekintsen a részekre, a széttartó mozgásban vegye észre a lényegi állandót is. Sőt, végső soron arra enged következtetni, hogy a mögöttes váz az eredeti, hiszen a kötet által aktualizált kompozíció szintén a hármas-hatos egység alapján szervesül. S e belátás birtokában talán nem is annyira fontos a kombinatorika teremtette alkalmi szomszédsága az opusoknak – ahogyan a könyv hátlapjának „sorvezetője” ajánlja –, hiszen ott áll a háttérben a sestina klasszikus kompozíciója. A figyelem inkább erre irányul, a bontásnál érdekesebbnek látszik az építés.
A fentieknek megfelelően a versgyűjtemény horizontális és vertikális kiterjedéséről beszélhetünk, melyben az előbbit a sestina kombinációs (bár központi formai elgondolásának megőrzésével való) felbontása, míg az utóbbit a sestina formai-tartalmi-hangulati egysége jelent. A kötet megszerkesztettségében a variáció-kombináció bonyolult – és nagyfokú tudatosságot mutató – játékával van dolgunk. A versek kötetbeli permutációja szigorú rendet formáz. A sestina kompozíciója hat verset tartalmazó ciklust alkot, ehhez járul a három opust magába foglaló záró Tornada. Ez mindkét elrendezésben változatlan marad, nem így a ciklusok! A könyv verssorendiségében ezek olyanformán alakulnak ki, hogy a sestina hatos egységeinek elemei kombinálódnak újra. Például az első verseiből áll össze, a második a második versekből stb. Arra is vigyáz a költő, hogy a meghatározott helyértékű versek sorrendisége ne ismétlődjön a római számokkal jelölt, az olvasás előterébe helyezett hatos egységekben. A szétválás-összekapcsolódás inspiratív játékát valósítja meg Nagy Gábor a kötetstruktúrával. A poétika és a szemlélet viszonya, a hagyomány normája és újító, szabad használata, a forma kultusza és alakíthatósága: mindezek a kérdések felmerülhetnek az alkotói eljárást értelmezve. Ebben a poézisben mintha közel egyenlő súly kerülne a serpenyőkbe. A választott formával összhangban három jól megkülönböztethető világot kapcsol egybe a lírikus. Latin-Amerika egzotikus világát idézi, a görög mitológiából veszi motívumait, illetve az ószövetségi Genezis valamint Jézus mártíriumának felhasználásával verseli meg a születés és a halál örök témáit. A három dimenzió három világlátást, három – első megközelítésre talán egymástól távol álló – minőséget hordoz. Latin-Amerika televénye a bujaság, a szenvedély miliőjét sugározza, kiegészülve egy sajátosan naiv katolikus vallásossággal. (Az élmény irodalmi előzményei nyilvánvalóak: Mario és Gábriel angyal alakjai, a megidézett atmoszféra Vargas Llosa és Marquez világából merítenek.) Európa motívuma képviseli a több ezeréves kultúrát, a bibliai utalások pedig a végső kérdéseket kutató áhítat és hit utáni vágyakozást szólaltatják meg. Az eltérő igények és értékek interferenciája egy magasabb szintű szintézis igényét hordozza, melyben összesimul vadság és szelídség, élveteg erotika és szemérem, klasszikus műveltség és pogány életvágy. Azzal a megszorítással beszélhetünk harmonikus egységről, hogy megállapíthatjuk: a tartalmi-hangulati egység a sestina kompozíciójában, a vertikális szintézisben sem tökéletes. A harmónia itt-ott sérül, megzökken. A sestina cikluscímei jó közelítéssel utalnak a tartalomra is. Az elfelejtett tollnok jegyzeteiből Mario és Julia néni vérfertőző szerelmi kapcsolatát verseli meg, a „tollnoknak” e szerepekre való reflexióival kiegészülve. (Vagyis a költő egy szerepből értelmezi más szerepeit!) A táj szerelme – korántsem váratlanul – tájverseket, a Szemérmes virágének szerelmes vallomásokat gyűjt egybe. Az Égi poézis versei leghangsúlyosabban az önvizsgálat, az énkeresés meditációjának hangját szólaltatják meg, a Köldökzsinórnyi élet a létezés örök kérdéseivel szembesít, a Recitativo pedig a lírai emlékezés ciklusa. Igaz, lehet az, hogy a tiszta minőségnek, a szemléleti bizonyosság emléke, s talán vágya munkál az ötvözésben, de úgy, hogy éppen a disszonancia rései engednek rálátást erre a – létmódja szerint valószínűleg csak képzeletben elérhető – időtlen természetű ideára. Nagy Gábor opusaiban az összegzés nem úgy valósul meg, hogy a létrehozható egységek megőrzik a maguk önállóságát. A poéta mindegyikhez társítja azt a mindent átható elégikus hangulatot, amely ezáltal az egész összeállítás meghatározó szemléleti alapja lesz. Gyakori vershelyzete a múlton való merengés, régi gyönyörökre való visszaemlékezés, kedveli a csöndes szemlélődést, a hangulatok érzékeny képekben való megragadását. A lírai én szerepei a kialudt szenvedélyt, a csalódott szerelmesek panaszait variálják – sőt, Kosztolányi kapcsán a fásult közönyről beszél –, klasszikus allegóriájában, a hajós alakjában az elmúlás félelmeit, az Istennel szembeni kételyeket és reménykedő bizakodást fogalmazza meg. A helyzetek és szerepek megszólalói a magukra maradottság érzésével küzdenek. A megnyilatkozó meghatározó érzése mindenek fölött a hiábavalóság lehetőségével is számot vető józan beletörődés. Hosszan sorolhatók az idevágó idézetek: „nincs küldetésem különb más férgek igyekvő araszolásánál” (Gábriel angyal magában dohog); „sorsunk, mit nem vágyunk túllicitálni” (Az első játszma); „élni, és nem tudni, mi végre élni itt” (Lázongó ének). A vallomásos alanyiság talán azért is szorul vissza, a felfokozott hedonista magatartások azért eltávolítottak a múltba, mert a tapasztalatok összegzése szerint „közelebb önmagadhoz vágyaid se visznek” (A hajós imája). Elképzelhető, hogy ez az univerzális benyomás állhat a kötet címválasztása hátterében. A Lélekvesztő a fiatal magyar költészet abba az egyre határozottabban kirajzolódó vonulatába tartozik, amely ragaszkodik az – olykor akár klasszikus – forma fegyelméhez, korokon átívelő hagyományához, fenntartja a harmónia, a kiegyensúlyozottság művészi igényét, ezáltal a poézis mesterségbeli jellegét hangsúlyozza. A Parnasszusra, az esztétika, az artisztikum sznob, éteri világába azért nem vonul ki mégsem a lírikus, mert kénytelen tudomásul venni az alkotói cselekvés esetlegessé válását, rangjának társadalmi elértéktelenedését. (Nagy Gábornál e tapasztalat állhat a „tollnok” szerepe mögött, illetve ezért is visszatérő az árulás és a kétely érzése verseiben.) A helyzettudat esetében mégsem a mindenre kiterjedő irónia, a groteszk illúziótlanság alternatívájának választását eredményezi, hanem – éppen a tradícióhoz (különösen Baka Istvánhoz és József Attilához) való ragaszkodás miatt – a megvalósíthatatlan elképzelésekkel, ideálokkal már leszámolt, józan-okos, ugyanakkor szemérmes értékőrzés mellett kötelezi el magát, jóllehet sokszor nem szabadulhat a belátástól: „(...) úgy sírtam / én is veletek, mint az egy-ember az Éden / közepén, rádöbbenve a munka hiába- / valóságára, nektek adtam jobbik énem, / beleolvastatok, akár a Bibliába // az esteli félrelépése után a pap; / láttátok-e a csínye titkában kucorgó / gyermeket, amint rettegve öklébe harap, / mintha csak úgy kirághatná bűne férgét?” (A tollnok jegyzeteiből).
(Nagy Gábor: Lélekvesztő),
Bárka, 2001/2. 91-93. o.
A könyv hátlapján a költő elmosódó, homályból felderengő arcképe néz – no nem ránk, hanem – valahová maga elé a sötétbe. A visszahúzódást és a sebezhetőséget sugallja a fotó, s pontosan ez az érzés erősödik meg a recenzensben versek olvasása nyomán. A második kötetes szerző lírai magatartása az első személyű alanyiság szerepek, témák mögé rejtésében ragadható meg. „Hártya takarja a szavak húsát is” – írja, s valóban, a kétséget kizáróan képzett, iskolázott poéta fegyelmezett verselésében, lekerekített formáiban az egyéniség – talán a mesterséggel szembeni alázat okán is csak áttételekben, egy téma kibontásában, a formák kitöltésében érhető tetten. A szemérmesség hátterében azonban kibontakozik Nagy Gábor jellegzetes alkotói karaktere: a poeta doctus és a poeta ludens szerepének ötvözése. Képletesen szólva így jellemezhetnénk e kettősséget: a játékos költő táncba hívja a tudós, tanult poétát, aki kissé idegenül mozog a parketten – mozdulatai szögletesek, időként partnere lábára lép –, de nem utasítja vissza a kedves felkérést. Azaz a poétai játék sokszínű és kedvvel teli bár, ám bizonyos határokat nem lép át: a lírai hagyomány formatradíciója, a szigorú kompozíció regulázza.
Nagy Gábor kötetszervezőjének a középkorig visszavezethető, provanszál-itáliai eredetű sestinát (sextinát) teszi meg. A hatos – és ezen belül hármas – egységet teremtő formai előkép azon túl, hogy fegyelmet és magas fokú felkészültséget vár el az alkotótól, a szilárd, isteni rend leképezéseként is felfogható(?). Előfordulása rendkívül ritka a magyar nyelvű lírában, ezért már önmagában a versforma alkalmazása is magára vonja a figyelmet, hát még kötetszervező struktúrává avatása! A Lélekvesztőben a sestina szerkezete a versek elrendezése alapján a kötet kettős tartalomjegyzék (a versek egymás utáni sora és a „sestina versmutatója”) ugyanúgy megőrzi a választott szerkesztői elképzelést. A ciklusok úgy szerveződnek meg, hogy a tematikai-hangulati egység megvalósíthatóságának lehetősége bontakozik ki a kompozícióban. A kötet elsődleges megformálása az indukció eljárását kínálja fel az olvasó számára: a versek lineáris sorának ambivalenciát, disszonanciát hordozó interferenciái a sestina mögöttes váza alapján egy elképzelhető szintézist sejtetnek. Összefüggések teremthetők hangulati-tartalmi elemek, versformák, motivikus kapcsolatok által, melyek a szerzői partitúra segítségével megvilágítják, képesek arra, hogy a különnemű részeket új rendbe ötvözzék. A költő útmutatója irányítja az olvasást: arra figyelmeztet, hogy a versgyűjtemény elrendezése, a formaválasztás nagymértékben összefonódik a szemléletkialakítással. Alternatívát kínál: a befogadó cseréljen szemüveget, és immár a kirajzolódó egészből tekintsen a részekre, a széttartó mozgásban vegye észre a lényegi állandót is. Sőt, végső soron arra enged következtetni, hogy a mögöttes váz az eredeti, hiszen a kötet által aktualizált kompozíció szintén a hármas-hatos egység alapján szervesül. S e belátás birtokában talán nem is annyira fontos a kombinatorika teremtette alkalmi szomszédsága az opusoknak – ahogyan a könyv hátlapjának „sorvezetője” ajánlja –, hiszen ott áll a háttérben a sestina klasszikus kompozíciója. A figyelem inkább erre irányul, a bontásnál érdekesebbnek látszik az építés.
A fentieknek megfelelően a versgyűjtemény horizontális és vertikális kiterjedéséről beszélhetünk, melyben az előbbit a sestina kombinációs (bár központi formai elgondolásának megőrzésével való) felbontása, míg az utóbbit a sestina formai-tartalmi-hangulati egysége jelent. A kötet megszerkesztettségében a variáció-kombináció bonyolult – és nagyfokú tudatosságot mutató – játékával van dolgunk. A versek kötetbeli permutációja szigorú rendet formáz. A sestina kompozíciója hat verset tartalmazó ciklust alkot, ehhez járul a három opust magába foglaló záró Tornada. Ez mindkét elrendezésben változatlan marad, nem így a ciklusok! A könyv verssorendiségében ezek olyanformán alakulnak ki, hogy a sestina hatos egységeinek elemei kombinálódnak újra. Például az első verseiből áll össze, a második a második versekből stb. Arra is vigyáz a költő, hogy a meghatározott helyértékű versek sorrendisége ne ismétlődjön a római számokkal jelölt, az olvasás előterébe helyezett hatos egységekben. A szétválás-összekapcsolódás inspiratív játékát valósítja meg Nagy Gábor a kötetstruktúrával. A poétika és a szemlélet viszonya, a hagyomány normája és újító, szabad használata, a forma kultusza és alakíthatósága: mindezek a kérdések felmerülhetnek az alkotói eljárást értelmezve. Ebben a poézisben mintha közel egyenlő súly kerülne a serpenyőkbe. A választott formával összhangban három jól megkülönböztethető világot kapcsol egybe a lírikus. Latin-Amerika egzotikus világát idézi, a görög mitológiából veszi motívumait, illetve az ószövetségi Genezis valamint Jézus mártíriumának felhasználásával verseli meg a születés és a halál örök témáit. A három dimenzió három világlátást, három – első megközelítésre talán egymástól távol álló – minőséget hordoz. Latin-Amerika televénye a bujaság, a szenvedély miliőjét sugározza, kiegészülve egy sajátosan naiv katolikus vallásossággal. (Az élmény irodalmi előzményei nyilvánvalóak: Mario és Gábriel angyal alakjai, a megidézett atmoszféra Vargas Llosa és Marquez világából merítenek.) Európa motívuma képviseli a több ezeréves kultúrát, a bibliai utalások pedig a végső kérdéseket kutató áhítat és hit utáni vágyakozást szólaltatják meg. Az eltérő igények és értékek interferenciája egy magasabb szintű szintézis igényét hordozza, melyben összesimul vadság és szelídség, élveteg erotika és szemérem, klasszikus műveltség és pogány életvágy. Azzal a megszorítással beszélhetünk harmonikus egységről, hogy megállapíthatjuk: a tartalmi-hangulati egység a sestina kompozíciójában, a vertikális szintézisben sem tökéletes. A harmónia itt-ott sérül, megzökken. A sestina cikluscímei jó közelítéssel utalnak a tartalomra is. Az elfelejtett tollnok jegyzeteiből Mario és Julia néni vérfertőző szerelmi kapcsolatát verseli meg, a „tollnoknak” e szerepekre való reflexióival kiegészülve. (Vagyis a költő egy szerepből értelmezi más szerepeit!) A táj szerelme – korántsem váratlanul – tájverseket, a Szemérmes virágének szerelmes vallomásokat gyűjt egybe. Az Égi poézis versei leghangsúlyosabban az önvizsgálat, az énkeresés meditációjának hangját szólaltatják meg, a Köldökzsinórnyi élet a létezés örök kérdéseivel szembesít, a Recitativo pedig a lírai emlékezés ciklusa. Igaz, lehet az, hogy a tiszta minőségnek, a szemléleti bizonyosság emléke, s talán vágya munkál az ötvözésben, de úgy, hogy éppen a disszonancia rései engednek rálátást erre a – létmódja szerint valószínűleg csak képzeletben elérhető – időtlen természetű ideára. Nagy Gábor opusaiban az összegzés nem úgy valósul meg, hogy a létrehozható egységek megőrzik a maguk önállóságát. A poéta mindegyikhez társítja azt a mindent átható elégikus hangulatot, amely ezáltal az egész összeállítás meghatározó szemléleti alapja lesz. Gyakori vershelyzete a múlton való merengés, régi gyönyörökre való visszaemlékezés, kedveli a csöndes szemlélődést, a hangulatok érzékeny képekben való megragadását. A lírai én szerepei a kialudt szenvedélyt, a csalódott szerelmesek panaszait variálják – sőt, Kosztolányi kapcsán a fásult közönyről beszél –, klasszikus allegóriájában, a hajós alakjában az elmúlás félelmeit, az Istennel szembeni kételyeket és reménykedő bizakodást fogalmazza meg. A helyzetek és szerepek megszólalói a magukra maradottság érzésével küzdenek. A megnyilatkozó meghatározó érzése mindenek fölött a hiábavalóság lehetőségével is számot vető józan beletörődés. Hosszan sorolhatók az idevágó idézetek: „nincs küldetésem különb más férgek igyekvő araszolásánál” (Gábriel angyal magában dohog); „sorsunk, mit nem vágyunk túllicitálni” (Az első játszma); „élni, és nem tudni, mi végre élni itt” (Lázongó ének). A vallomásos alanyiság talán azért is szorul vissza, a felfokozott hedonista magatartások azért eltávolítottak a múltba, mert a tapasztalatok összegzése szerint „közelebb önmagadhoz vágyaid se visznek” (A hajós imája). Elképzelhető, hogy ez az univerzális benyomás állhat a kötet címválasztása hátterében. A Lélekvesztő a fiatal magyar költészet abba az egyre határozottabban kirajzolódó vonulatába tartozik, amely ragaszkodik az – olykor akár klasszikus – forma fegyelméhez, korokon átívelő hagyományához, fenntartja a harmónia, a kiegyensúlyozottság művészi igényét, ezáltal a poézis mesterségbeli jellegét hangsúlyozza. A Parnasszusra, az esztétika, az artisztikum sznob, éteri világába azért nem vonul ki mégsem a lírikus, mert kénytelen tudomásul venni az alkotói cselekvés esetlegessé válását, rangjának társadalmi elértéktelenedését. (Nagy Gábornál e tapasztalat állhat a „tollnok” szerepe mögött, illetve ezért is visszatérő az árulás és a kétely érzése verseiben.) A helyzettudat esetében mégsem a mindenre kiterjedő irónia, a groteszk illúziótlanság alternatívájának választását eredményezi, hanem – éppen a tradícióhoz (különösen Baka Istvánhoz és József Attilához) való ragaszkodás miatt – a megvalósíthatatlan elképzelésekkel, ideálokkal már leszámolt, józan-okos, ugyanakkor szemérmes értékőrzés mellett kötelezi el magát, jóllehet sokszor nem szabadulhat a belátástól: „(...) úgy sírtam / én is veletek, mint az egy-ember az Éden / közepén, rádöbbenve a munka hiába- / valóságára, nektek adtam jobbik énem, / beleolvastatok, akár a Bibliába // az esteli félrelépése után a pap; / láttátok-e a csínye titkában kucorgó / gyermeket, amint rettegve öklébe harap, / mintha csak úgy kirághatná bűne férgét?” (A tollnok jegyzeteiből).