Levelek római barátomnak
Письма римскому другу
Martialisból
Szél dühöng, hullám csap át a mólón, múlón.
Itt az ősz, piktorként festi át a tájat.
Nem meghatóbb e színcsere, Postumus, mondd,
mint midőn a kedves vált megunt ruhákat?
Örömet kínál a szűz szabott határig –
térdnél följebb nem hatolsz s könyék alá sem.
Hogyha nincs gyönyör, jobb gyönyörűt találni:
nincs bár ölelés, de nincsen megcsalás sem.
Postumus, e könyveket küldöm tenéked.
Hát a fővárosban hogy vetik meg ágyad?
Cӕsar s udvara? Csak intrikák az élet?
Nyilván most is intrikálnak és zabálnak.
Kertembe kiültem; serceg-ég a fáklya.
Nincs itt ismerős, se asszony, sem személyzet.
Távol az erősek és gyöngék világa –
csak rovarhad zümmög peplumán az éjnek.
Itt lelt nyughelyet egy ázsiai kalmár.
Bölcs volt, buzgó, mégis szinte észrevétlen.
Láz ragadta őt el. Üzlet után járt
erre; nem meghalni készült semmiképpen.
Légionárius arrébb – sírja durva –;
Ő, ki részt vett annyi véres küzdelemben,
vénen halt, bár sokszor megölhették volna.
Nem érvényes a szabály, Postumus, itt sem.
Lehet, hogy a tyúk nem is madár valóban,
de tyúkésszel élni mégse volna kedved.
Ha már itt születtem, e birodalomban,
jobb provinciában lakni, tenger mellett.
Távol Cӕsartól és a hóviharoktól,
nem kell nyalni gyáván, sürögni-forogni.
Azt mondod, hogy tolvajok mind a helytartók,
a tolvaj is jobb, mint Róma vérszopói.
Megvárom tevéled, míg a zápor zeng-dől,
hetéra, de most maradjon el az üzlet:
pénzt kérni a téged eltakaró testtől –
mintha zsindelyét kérnéd el a tetőnek.
Azt mondod, beázom? Hol a pocsolyám hát?
Hogy én tócsát hagyjak – képtelenség volna!
Majd ha megtalálod kurta élted társát,
tócsányit ereszt talán a takaródra.
Életünk felét mi ketten már leéltük.
Taverna előtt így szólt egy vén rabszolga:
„Csak romokat látunk, hogyha körbenézünk."
Barbár nézet, mégis minden igazolja.
Hegyre hágtam. Szedtem színes-tarka csokrot.
Keresek egy vázát, vízzel töltve színig...
Mi van Líbiában, Postumus, vagy volt ott
egykoron? De csak nem harcolunk még mindig?
Postumus, emlékszel helytartóm húgára?
Vézna volt ugyan, de vastag volt a lába.
Te még háltál véle... Papnő lett a drága.
Papnő, Postumus, s csak istené az ágya.
Jöjj el hozzám; bort iszunk kenyér vagy szilva
mellé. Te az új pletykákat elmeséled.
Kertemben terítek, s mi az égre írva –
megnevezek néked minden csillagképet.
Fürgén, Postumus, barátod összeadni
szeret, ám adós maradt a kivonással.
A párnám alól kotord ki pénzem: annyi
épp csak – eltemetsz belőle bátran.
Hollószőrű kancádon loholj sietve
városfal tövén, hetéra-házba,
Annyit adj nekik, amennyiért szerettek,
abból éppen telni fog a siratásra.
Babér zöldje, mely már reszketni se restell.
Tágra tárult ajtó, porlepett kisablak.
Karszékem magánya és az árva fekhely.
Szövetek, beszíva hőjét déli napnak.
Zúg a Pontus, túl a pínea-sövényen.
Fokon túl vitorlás vergődik viharban.
Plinius, a vénebb – száraz kerti széken.
Feketerigók csicsognak ciprus-hajban.
1972. március
__________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)
Martialisból
Szél dühöng, hullám csap át a mólón, múlón.
Itt az ősz, piktorként festi át a tájat.
Nem meghatóbb e színcsere, Postumus, mondd,
mint midőn a kedves vált megunt ruhákat?
Örömet kínál a szűz szabott határig –
térdnél följebb nem hatolsz s könyék alá sem.
Hogyha nincs gyönyör, jobb gyönyörűt találni:
nincs bár ölelés, de nincsen megcsalás sem.
Postumus, e könyveket küldöm tenéked.
Hát a fővárosban hogy vetik meg ágyad?
Cӕsar s udvara? Csak intrikák az élet?
Nyilván most is intrikálnak és zabálnak.
Kertembe kiültem; serceg-ég a fáklya.
Nincs itt ismerős, se asszony, sem személyzet.
Távol az erősek és gyöngék világa –
csak rovarhad zümmög peplumán az éjnek.
Itt lelt nyughelyet egy ázsiai kalmár.
Bölcs volt, buzgó, mégis szinte észrevétlen.
Láz ragadta őt el. Üzlet után járt
erre; nem meghalni készült semmiképpen.
Légionárius arrébb – sírja durva –;
Ő, ki részt vett annyi véres küzdelemben,
vénen halt, bár sokszor megölhették volna.
Nem érvényes a szabály, Postumus, itt sem.
Lehet, hogy a tyúk nem is madár valóban,
de tyúkésszel élni mégse volna kedved.
Ha már itt születtem, e birodalomban,
jobb provinciában lakni, tenger mellett.
Távol Cӕsartól és a hóviharoktól,
nem kell nyalni gyáván, sürögni-forogni.
Azt mondod, hogy tolvajok mind a helytartók,
a tolvaj is jobb, mint Róma vérszopói.
Megvárom tevéled, míg a zápor zeng-dől,
hetéra, de most maradjon el az üzlet:
pénzt kérni a téged eltakaró testtől –
mintha zsindelyét kérnéd el a tetőnek.
Azt mondod, beázom? Hol a pocsolyám hát?
Hogy én tócsát hagyjak – képtelenség volna!
Majd ha megtalálod kurta élted társát,
tócsányit ereszt talán a takaródra.
Életünk felét mi ketten már leéltük.
Taverna előtt így szólt egy vén rabszolga:
„Csak romokat látunk, hogyha körbenézünk."
Barbár nézet, mégis minden igazolja.
Hegyre hágtam. Szedtem színes-tarka csokrot.
Keresek egy vázát, vízzel töltve színig...
Mi van Líbiában, Postumus, vagy volt ott
egykoron? De csak nem harcolunk még mindig?
Postumus, emlékszel helytartóm húgára?
Vézna volt ugyan, de vastag volt a lába.
Te még háltál véle... Papnő lett a drága.
Papnő, Postumus, s csak istené az ágya.
Jöjj el hozzám; bort iszunk kenyér vagy szilva
mellé. Te az új pletykákat elmeséled.
Kertemben terítek, s mi az égre írva –
megnevezek néked minden csillagképet.
Fürgén, Postumus, barátod összeadni
szeret, ám adós maradt a kivonással.
A párnám alól kotord ki pénzem: annyi
épp csak – eltemetsz belőle bátran.
Hollószőrű kancádon loholj sietve
városfal tövén, hetéra-házba,
Annyit adj nekik, amennyiért szerettek,
abból éppen telni fog a siratásra.
Babér zöldje, mely már reszketni se restell.
Tágra tárult ajtó, porlepett kisablak.
Karszékem magánya és az árva fekhely.
Szövetek, beszíva hőjét déli napnak.
Zúg a Pontus, túl a pínea-sövényen.
Fokon túl vitorlás vergődik viharban.
Plinius, a vénebb – száraz kerti széken.
Feketerigók csicsognak ciprus-hajban.
1972. március
__________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)