Jambusok
Пятистопные ямбы
M. L. Lozinszkijnak
Úgy emlékszem, mint fekete najádra,
Az éjre a Dél keresztje alatt.
Délnek tartottam; propeller zilálta,
Dúlta a roppant hullámfalakat,
S a szembeúszó hajókat homályba
Merítette egyetlen pillanat.
Ó, hogy sajnáltam őket, furcsa arra
Gondolni, hogy mind visszafele megy,
Az álmok biztos öblét messze hagyva,
Hogy Don Juané nem lett Donna Anna,
Hogy Szindbád nem lelt gyémánthegyeket,
S Ahasvér százszor szerencsétlenebb.
De hónapok múltán visszafelé vett
Irányt hajóm, elefántagyarak,
Abesszin képek terhével haladt,
Párducbőrt vitt – foltjai megigéztek –,
S vitt, amit elmém régebben nem értett,
Világundort s kiégett álmokat.
Önhitten, ifjan vágytam új kalandra,
De nem felelt a földszellem szavamra,
S megölte lelkem fényes álmait,
Mint madarat s a rét virágait,
Így lett a hangom ily kimért és lanyha.
Eltékozoltam éltem s téged is,
Téged, kiért bejártam én Levante
Földjét, királyok bíborát keresve,
Eljátszottalak, ahogy az eszetlen
Nál Dajamantit eljátszotta rég.
Kockára tette föl a kedvesét,
Perdült a kocka – elveszett a szép.
Így szóltál hozzám szigorún-szelíden:
– „Én túl sokáig hittem és szerettem,
Nincs bennem már se hit, se szeretet,
S ítélje meg, ki mindent lát, az Isten,
Magamat is elpusztítom, lehet,
De mégis megtagadlak tégedet.” –
A hajadat megcsókolni is féltem,
S megfogni karcsú és hideg karod,
Undok voltam magamnak, mint a pók,
Minden zörej riasztott, kínozott,
S te elmentél, oly gyászos feketében,
Mint Krisztus anyja a kereszt tövében.
Zivataros, fülledt volt az a nyár,
A hőséget viharral váltogatta,
Váratlan elsötétedett a táj,
S a szívverés elállt egy pillanatra,
Kipergő maggal telt meg a határ,
S már délben bíbor szín szökött a napra.
S egyszerre csak a tömeg moraját,
Löveg-dübörgést a kövezeten,
Csatába hívó trombiták szavát
Hallottam én, mint sorsom új dalát,
S ezrek meg ezrek rohantak velem,
S azt hajtogattam én is: „Úgy legyen!”
Regrutanóták, katonazene
Hangzavarából ezt hallotta a szívem:
– „Hurrá, előre! Mindhalálig híven!
A nyoszolyánk legyen a rét füve,
S a lombok zöldje ágyunk függönye,
Az arkangyalok serege segítsen!”
Oly csábító volt, hogy hallván e dalt
Indultam, és befogadott e had,
És adtak nékem is fegyvert, lovat,
Csatamezőt, erős ellenfelekkel,
Golyók füttyével, robbanó repesszel,
S mennyet sötét, villámos fellegekkel.
És lelkemet boldogság perzseli
Azóta is; vidámsággal teli
S tündöklő bölcsességgel, és az Úrról
Beszélget ő s az ég csillagai,
Hallja az Úr szavát a riadóból,
S nem tér le többé az isteni útról.
Minden kerúbok legszentebbikét,
Minden szeráfok legdicsőbbikét,
Ki által földi vágyak és remények
Betelnek fenn, dicséri most a lélek,
S meghallva jámbor szavait, az ég
Elárasztotta fényével kegyének.
Aranytető és hófehér falak:
Kolostor áll a tenger közepében,
Dicsőségtől övezve, égi fényben.
És elhagynám e bűnös földet érte,
Menny, tenger végtelenjét nézni csak...
Közétek vágyom, klastromi falak!
__________________________
(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)
M. L. Lozinszkijnak
Úgy emlékszem, mint fekete najádra,
Az éjre a Dél keresztje alatt.
Délnek tartottam; propeller zilálta,
Dúlta a roppant hullámfalakat,
S a szembeúszó hajókat homályba
Merítette egyetlen pillanat.
Ó, hogy sajnáltam őket, furcsa arra
Gondolni, hogy mind visszafele megy,
Az álmok biztos öblét messze hagyva,
Hogy Don Juané nem lett Donna Anna,
Hogy Szindbád nem lelt gyémánthegyeket,
S Ahasvér százszor szerencsétlenebb.
De hónapok múltán visszafelé vett
Irányt hajóm, elefántagyarak,
Abesszin képek terhével haladt,
Párducbőrt vitt – foltjai megigéztek –,
S vitt, amit elmém régebben nem értett,
Világundort s kiégett álmokat.
Önhitten, ifjan vágytam új kalandra,
De nem felelt a földszellem szavamra,
S megölte lelkem fényes álmait,
Mint madarat s a rét virágait,
Így lett a hangom ily kimért és lanyha.
Eltékozoltam éltem s téged is,
Téged, kiért bejártam én Levante
Földjét, királyok bíborát keresve,
Eljátszottalak, ahogy az eszetlen
Nál Dajamantit eljátszotta rég.
Kockára tette föl a kedvesét,
Perdült a kocka – elveszett a szép.
Így szóltál hozzám szigorún-szelíden:
– „Én túl sokáig hittem és szerettem,
Nincs bennem már se hit, se szeretet,
S ítélje meg, ki mindent lát, az Isten,
Magamat is elpusztítom, lehet,
De mégis megtagadlak tégedet.” –
A hajadat megcsókolni is féltem,
S megfogni karcsú és hideg karod,
Undok voltam magamnak, mint a pók,
Minden zörej riasztott, kínozott,
S te elmentél, oly gyászos feketében,
Mint Krisztus anyja a kereszt tövében.
Zivataros, fülledt volt az a nyár,
A hőséget viharral váltogatta,
Váratlan elsötétedett a táj,
S a szívverés elállt egy pillanatra,
Kipergő maggal telt meg a határ,
S már délben bíbor szín szökött a napra.
S egyszerre csak a tömeg moraját,
Löveg-dübörgést a kövezeten,
Csatába hívó trombiták szavát
Hallottam én, mint sorsom új dalát,
S ezrek meg ezrek rohantak velem,
S azt hajtogattam én is: „Úgy legyen!”
Regrutanóták, katonazene
Hangzavarából ezt hallotta a szívem:
– „Hurrá, előre! Mindhalálig híven!
A nyoszolyánk legyen a rét füve,
S a lombok zöldje ágyunk függönye,
Az arkangyalok serege segítsen!”
Oly csábító volt, hogy hallván e dalt
Indultam, és befogadott e had,
És adtak nékem is fegyvert, lovat,
Csatamezőt, erős ellenfelekkel,
Golyók füttyével, robbanó repesszel,
S mennyet sötét, villámos fellegekkel.
És lelkemet boldogság perzseli
Azóta is; vidámsággal teli
S tündöklő bölcsességgel, és az Úrról
Beszélget ő s az ég csillagai,
Hallja az Úr szavát a riadóból,
S nem tér le többé az isteni útról.
Minden kerúbok legszentebbikét,
Minden szeráfok legdicsőbbikét,
Ki által földi vágyak és remények
Betelnek fenn, dicséri most a lélek,
S meghallva jámbor szavait, az ég
Elárasztotta fényével kegyének.
Aranytető és hófehér falak:
Kolostor áll a tenger közepében,
Dicsőségtől övezve, égi fényben.
És elhagynám e bűnös földet érte,
Menny, tenger végtelenjét nézni csak...
Közétek vágyom, klastromi falak!
__________________________
(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)