Jevgenyijhez

        
Mexikóban felmásztam a piramisokra.
Kifogástalan geometriai forma
mindegyik a Tehuantepec-földszoroson szerte.
Jó volna hinni, valamennyit egy űrbéli nép emelte,
mert efféléket rabszolgák építenek különben.
S kőgombák sorakoznak itt a földben.

Agyagistenkék, melyeket könnyen hamisítanak,
oly könnyedén, hogy egyre nő a mendemonda-áradat.
Különböző jeleneteket ábrázoló reliefek,
egy megfejtetlen ábécé, mely körül kígyó tekereg,
egy nyelvé, melynek nem volt „vagy" szava.
Ha megszólalhatna, ugyan mit mondana?

Semmit. Legjobb esetben győzelemről
a szomszéd törzs felett, széttört fejekről
mesélne. Arról, hogy az áldozóedénybe
csorgatott embervér a Napistennek étke;
arról, hogy nyolc erős ifjút ha feláldoznak este,
a napkeltét ez jobban biztosítja, mint a vekker.

Akkor már jobb a szifilisz meg az ágyútorok,
jobb Cortez is, mint ezek az áldozatok.
Ha már hollók vájják ki szemünket úgyis,
jobb, ha a gyilkos gyilkos, és nem asztronómus.
Mellesleg a spanyolok nélkül nem tudtuk volna meg,
hogy ami történt, hogyan is történhetett.

Unalmas ez az élet, Jevgenyijem. Akárhova elfutsz,
mindenhol kegyetlenség, ostobaság fogad: „Szervusz,
lám, itt vagyunk!" Lusta vagyok megírni versben.
Ahogy a költő mondaná: „az elemekben..."
Ezt láttam én már ott is, a hazai mocsarak között.
Most kiegészítem csak: és minden délkörön.

                                                             1975