Kedvesem, ma késő este...

Дорогая, я вышел сегодня из дому...

Kedvesem, ma késő este kiléptem a parti sétányra a házból
friss levegőt szívni, amely az óceán lehelete.
Az égi karzaton az alkonyat kínai legyezője lángolt,
és felhő tornyosult, akár egy hangversenyzongora fedele.

Negyedszázada rajongva szeretted a finn késeket s pipákat,
tusrajzokat csináltál, egy kicsit énekelni tanultál,
szórakoztál velem; de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
és, a leveleidből ítélve, rémesen elbutultál.

Most vidéki templomokban látnak téged és a közös barátok
gyászszertartásain – ők már tömött sorokban
távoznak; s én örülök, hogy a földön vannak távolságok:
felfoghatatlanabbak, mint ami kettőnk között van.

Kérlek, félre ne érts! A hangoddal, testeddel és neveddel
már semmi sem köt össze, bár még egyik sem halott,
de minimum egy élet kéne még, hogy egy életet elfeledjen
az ember. S nékem ez az osztályrész jutott.

Szerencsés vagy te is: ily ránctalannak, ifjú-szertelennek
mi más őrizhetne meg, talán csak a fotográfia.
Mivel az emlékezettel szemben az idő vereséget szenved.
Rágyújtok, orromban az apály rothadásszaga.

                                                                   1989. január 18.
______________________________________________

(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)