Lennék, mi senkinek se kell már

Стать тем, что никому не мило
(Быть нежной, бешеной и шумной)

Lennék, mi senkinek se kell már
– ó, mint a jég –,
nem tudva arról, ami elszáll
s mi jönne még,

feledve, szívem hogy repedt szét,
majd összeforrt,
feledve fürtjeimnek selymét,
sok drága szót.

Feledve türkizdíszü ékem:
karperecem,
mit vékony szár viselt – törékeny
leánykezem...

Feledve: felleget rajzolva
a táj felett,
az ujjam gyöngyházfényü tollat
vezetgetett,

s azt is, hogy lendült karcsu lábam
sövényen át,
feledve, hogy súrolta árnyam
az út porát.

Feledve, hogy lángolt a mennybolt,
s nagy csendeket...
– Mily pajkos voltam, mily vihar dúlt
s a verseket!

Szétkergeti minden csodámat
a kacagás.
Rózsás volt orcám – holtra sápaszt
a bú, a láz.

S nem nyílnak fel többé – hiába –
– ó, jaj nekem! –
sem alkonyatra, sem a tájra,
más szemre sem –

szemhéjaim a földi rögre.
– Virágra sem!
Világ, isten hozzád örökre,
örökösen!

S ugyanúgy olvadnak a holdak
s a tél hava,
ha messze tűnt ifjúkoromnak
varázslata.

Feodoszija, 1913
________________________

(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből. Baka István fordítása.)