Lido

Лидо

Rozsdás román tartályhajó bukdácsol a tengeri kékben,
mint félretaposott cipő, amit leráncigáltak éppen.

A matrózok egy szál gatyában – onanisták, szoknyapecérek –
napoznak a fedélzeten, ha már e déli tájra értek,

de nincs egy kanyijuk se, hogy a városba kimenjenek,
amely a messzeség ölén, akár egy képeslap, remeg

az alkonyathoz gombostűzve; míg felettük felhőnyájak
vonulnak, hónalj-veritékszag és pengése egy gitárnak.

Ó, Földközi-tenger! a te sivatagod után úgy
vágyik az utcák pókhálójába gabalyodni a lábuk.

A fedélzeti felépítmények és a lerobbant bázis
a kikötőt bámulják kukkeren, mint teve az oázist.

Jaj, csak homokban elporladva, szétszórva fejékedet,
juthatsz a tű fokán keresztül, más mód erre nem lehet,

hogy a kerek asztalhoz ülhess, valami helybéli édes
leánnyal, s girlandok alatt hallgathasd a gyönyörűséges

kék déli égen, melyet a nap fényessége jár át,
hogy zizegnek, mint bankót nyálazó ujjak, a pálmák.

                                                                          1993
__________________________________________

(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)