Litván noktürn

                                             Tomas Venclovának

I

A szél a tengert fölveri,
s úgy zúdul a fagy államára, mint feltépett szájról
szitokszók hordaléka,
egy szabályszerű dó-re-mi-
fá-szó-lá-ti-dót csalva ki a kémény-trombitákból.
Sok nem-cárnő-se-béka
lapul a földre lenn,
pislog egy csillag tízkopekes ónja,
s valami arcszerű
folyik szét a fekete üvegen,
mint a zápor pofonja.

II

Szevasz, Tomas. Az én
kísértetem, testemet egy tengerentúli szállodában hagyva,
északi fellegek
rajával szemközt evickél hazafelé,
az Új Világtól elszakadva,
riasztva tégedet.

III

Későre jár Litvániában.
A templomokból hazamennek, gyertyák vesszeit a tenyerek
zárójelébe zárva. A megdermedt udvarokban a
murvában tyúkok kaparásznak.
Žemaitija síkja felett
hó pilinkél, mint az égilakók pora.
És halszag árad
nyitott ajtók mögül. Egy félpucér gyerek
s egy kendős vénasszony a tehenet pajtába hajtja már.
Kései zsidó vágtat
a kisvároson át; dübörögnek a kerekek
a macskaköveken;
s ő gyeplőt tépve, hetykén felrikolt: „Gerai!"

IV

Hogy rád törtem, bocsásd meg!
Tekintsd e megnyilvánulásomat
idézet visszatételének ama Kiáltvány soraiba:
csöppet tán raccsolóbb,
csöppet a messzi vándorlásoktól magasztosabb.
Ezért – ne vess keresztet,
ne tördeld kezedben a sapkád:
eltűnök, mire felharsannak virradatkor a
kakas-vezényszavak.
Hogy kéretlen jöttem, bocsásd meg!
Ne félj, ne hőkölj, nincs okod, lám:
az elmúlás a határőrsök kontójára szélesíti ki rádiuszát.
Bosszulón, mint a kő a kútban, sárgyűrűt kavarva,
a balti hullámok felett
én zümmögök, akár az a monoplán –
mint Darius és Girenas,
csak épp nem vérbe fagyva.

V

Későre jár a nagy Birodalomban,
a koldustartományban.
A Nyemanon át-
gázoló fenyők serege, pikáit
emelve a sötétben elfoglalja Kovno városát.
Bíborszínűre válik
a falak mesze, s villódznak az utcakövek, mint a partra rántott
halak.
A helyi színház függönyét magasra vonják.
És három részre osztják, ami a legfontosabb,
nincs is vitaalap.
Huzat borzolgatja a tüll-
függöny rojtjait. Ragyogóbban ég a csillaga
is a vidéknek: mint a kártyalap, mibe beletrafáltak.
És sötétbe merül,
az üvegen dobolva, ujjaid torkolata.
Más torkolat se várhat.

VI

Éjfélkor a vakok
biztonságával szólnak a szavak.
A „haza" szó tapintásra olyan, akár lady Godiva.
A sarkok pókhálóiban
titkosszolgálati mikrofonok rögzítik a
matrac nyikorgását az énekes lakásán, s hogy sikít a
közös dal szótalan.
A szégyenlősség uralkodik itt. A lomb, kívánva
választani a színe és a visszája között, felháborítja
a kandelábert. Itt, hangtölcsért eldobva
adnak hírt a világnak önmagáról, hangyahátra
taposva akaratlanul, a pulzus érthetetlen-ritka
morzéjával, csikorgó tollal.

VII

Hát innen származik a te
lisztes orcád, a semmibe fúródó szembogaraid,
selypítésed és a hajad homályos
és híg teaszíne.
Hát innen egész életed, lágy és becsületes mondataid,
mind veszővel határos.
Hát innen van az én
– üvegeidben tükröződő mint léted folytatása –
leplemnek elmosódottsága, mint a lázadó koldus-füzes
satöbbi, rajzolat a tengerek színén,
az oldalak kifordulása, mely biztos pontot keres,
a sorsra, horizontra vágyva.

VIII

Az irkafirkáink, Tomas! az én lapszélre
futó állítmányom! a te alanyod elkomorult-néma
otthonülése! csipke és monogram véd- és
dacszövetsége,
a latin s cirill írás elegye: az eszközé a céllal:
a Bajszanagy rendelte így még.
Különnyomataink! a nyirkos, gyűrött lepedőkön
a közös agy laza tekervényeiben! –
kedveseink puha agyagjában, a nélkülünk felnövő gyerekekben.
Mert ez csak a kamasz tekintetétõl
keletkezett kék véraláfutás a kozmosz-pofalemezen,
a próbálkozástól, hogy szemmel
becsüljük fel a távolságot ama litván kocsma és e
távoli arc között, mely sok-sok szemmel néz a vakvilágba,
akár kancsal tatár a földpalánk mögé,
hogy szánkba dugjuk ujjunk – ebbe a Tamás sebébe –
s nyelvünket kitapintva, módján egy szeráfnak
kiigazítsuk az igét.

IX

Hasonlítok
reád, Tomas, te lényegében egy vagy énvelem,
te belülről kormozod be az üveget, mit én kívülről bámulok.
Egymásnak én s te
egy felvillanni képtelen
amalgámtócsa megdupláztatott
feneke lettünk végleg.
Ha fintorogsz, én gúnyosan mosolygok,
ha ásítasz, a számat szétszakító némaságig eljutsz,
én a föléd kitett
százwattos könnytől három csermelyt ontok.
Foglyom vagy s én a foglyod,
a Castorban megmutatkozó Pollux,
a köznyelvben – egy-egy,
patt, fürge sziluett,
amely a fáklyafényben ide-oda leng, száll,
visszhang és visszajáró kopekek.
Minél elrontottabb a lét, bennünket annál
kevésbé láthat meg
az üres szempár.

X

Mit eszik a kísértet? Álmok szemetét,
határok korpáját, a számok héját:
vezeti a való címnyilvántartó füzetét.
Az utca homlokzatait, mint íny a fogait, összeszorítja még,
a kapualjak sárgáját, mint mamlasz holló sajtkaréját,
felfalja a sötét
rókája. Bosszút áll időn a hely
saját állandóságáért – lakóival, a benne
levő élettel, és kinyitja mind a zárat –,
majd – korszak telik el –
meglellek téged a rengetegeknek,
síkoknak ujj-zsírozta államok fölötti államában,
mely őrzi jól a gondolatokat, vonásokat
és leginkább a pózt: vizes
sokversztás kenderingben, csendülő acélhajcsavarokban
Litvánia-anyácska szunnyad a folyó
felett, és te magad
hozzátapadsz fedetlen, üveges, félliteres
kebléhez nyomban.

XI

Vannak helyek, hol
semmise változik soha. Ezek
az emlékezet pótlói, a fixáló triumfusa.
Ott a sorompó meredeken magasba hatol.
Ott fiatalosak
az őrszemek. A múlt a köpenyes kamasz
tekintetével néz maga elé komor-szigorúan,
s a sors határsértőként hátrál vissza az
igazi öregségbe – köpésekkel a falon,
nyilalásokkal, panelformák végtelen, ravasz
lépcsőivel. Az éj azon-
ban valóban határ is, hol, akár tatárhadak,
a leélt élet területeit lerohanással
fenyegeti meg a valóság, s ez fordítva is igaz,
ahol fa lesz a tűzifából, amit újra felaprítanak,
ahol, mit szemhéj nem takar,
zsákmányként ragadja magával
a való nomádcsapata.

XII

Éjfél. Rikolt a szajkó,
s emberi hangon vádolja meg a természetet
a hőmérő nulla fok elleni vétkeiért.
Vytautas, eldobva a kardot és a pajzsot,
svédek felé gázlót keresve, merül a hideg
Baltikumba. Egyébként véget ér
a föld itt egy mólóval, mely utánavetette magát
– mint síkos fokokon, hullámokon szaladva –
a menekülő szabadságnak. Könny jut bérül
a hódnak erőfeszítéseiért: nem épülhet meg a gát;
egy könnycsepp, elszakadva
ezüstlő csermelyétől.

XIII

Éjfél az erdős tájon,
köpenyszínű kormányzóságban.
Ékírás tornyokból. Szövetmaradék képiben
felhő leng – küldte a szomszédos állam.
Odalenn
szántások, kazlak állnak,
cserép, vas, tégla, oszlopsor dereng,
plusz még az állam embere
szurkosvászon csizmában.
Az éji oxigént
betöltik a légköri zavarok, az imák, az idő-
járásjelentés, híradó,
a bátor Koscsej
fölkerekített számokkal, himnuszok, foxtrott, boleró
s betiltások, miket imént
rendeltek ott el.

XIV

Kísértet járja Kaunast. A székesegyházban terem,
s mindjárt ki is fut. Átkullog a Laisves-aleján,
betér a Tulpéba. Asztalhoz ül.
A pincér bámul mereven,
s csak szalvétákat lát s a fűszer-tüzeket talán,
egy taxit, mely ködbe merül
a havas utcán. Én lefogadom,
irigykedsz. Mert előbb-utóbb a láthatatlanság divatba jön,
mint engedmény, mit a léleknek tesz a test,
mint célzás a jövõre, vagy mint a Paradicsom
álruhája, a mínusz a köbön.
Mindennek nyeresége lesz
a hiányból meg a
testetlenségből: hegyek és folyók,
az órához olyannyira hozzászokott rézingalap,
Isten, ki mindezt fentről nézi csak,
a tükrök, folyosók,
s a megfigyelő mind te vagy magad.

XV

Kísértet bolyong Kaunasban. Ő a te
kiegészítésed a rólam gondolt gondolat
levegőjéhez, tér a négyzeten,
de nem
egy jobb kor látnoki ígérete.
Ne irigyelj! Soroljad a
káprázatot a levegő
sajátosságai közé – akár a kisbetűs szedést,
mely raccsolásként szóródik szét a homályban,
mint a légyzümmögés,
s mely alkalmatlan bár egy új Klió
étvágyát csillapítani, de tán a
lemeztelenített Uránia
fülébe súgni jó.
Csak ő,
a térbeli pont és az elvesztett körvonalak
Múzsája képes értékelni, mint
fösvény a pénzét, az állandóságot,
mint az azért való elszámolásnak
formáját, hogy mozognak lelkeink.

XVI

Ezért ragaszkodik hát,
Tomas, a betűkhöz a vastoll?
Nem ezzel
magyarázhatjuk a nehézkedést is?
Rekedten
hurrázva, elszakítva magam a hazai mocsaraktól,
még tőled is – mit rejtsem? –,
betűktől, oldalaktól,
a – mondjam-e? – hangnak az értelem s a
testetlenség, a tömeg és szabadság
iránti szerelmétől – megbocsásd,
s ne vágj pofát! –,
attól, hogy húshoz köt a rabság,
a testhez, csonthoz,
így szárnyalok a tintaszínű égi lakba,
az ablakfülkék mellett, ahol álmuk
a helyi angyalok alusszák:
náluk
s a denevéreknél is magasabbra.

XVII

Térbeli pont múzsája! Csak teleszkóppal észlelhető
dolgoké, maradéktalan
kivonásé! Zéró múzsája, te!
Te, ki a toroknak írod elő,
ne siránkozzék untalan,
s nem kell a „lá" túlszárnyalása se,
mértékletességet tanácsolsz! Múzsa, halld meg, ím,
ez áriát, amit az okozat dalol az ok fülébe,
azaz a hasonmáshoz szóló éneket,
s fogadd el őt és dó-re-mi-
jét, ritka rangodban, az égben
odafent
a levegő szempontjai szerint.
A levegő az epilógusa
recehártyánknak – amennyiben nincsen lakosa.
Ő hát a mi haza-
takarodó „haza" szavunk.
Kopoltyúval bármennyit habzsolunk
belőle, csak befoltozza a végén
az egymással vetélkedő sötét s fény.

XVIII

Határa van mindennek:
szembogárnak a horizont, fájdalomnak az emlékezet, a növésnek
a szélesedő vállak.
Csupán a hang hagyhatja el a testet,
Tomas, mint egy kísértet:
a szó a hangod árvasága.
A lámpaernyőt félrelökve,
magad elé meredsz most, nézve
a levegőt:
benne forognak
szemed előtt,
kik előttünk beszédre
ajkat nyitottak.

XIX

A levegő-birodalomban! Az oxigénkorty s a szótag
egyenlőségében! Áttetsző és felhőkké összeálló
kilégzéseinkben! Ama világban,
melyben, miként az álmok a plafonra,
a mennyekre tapadnak „ó"-ink, csillag csillámlik a szájtól
diktált arculatával.
Így lélegzik a mindenség. Ekképp
kukorodik a kakasok szava,
megelőzve a gégefő aszályát.
A nyelv tárgya a lég.
Az ég
magán- és mássalhangzó molekulák kórusa,
a köznyelvben – a lelkeké.

XX

Épp attól olyan tiszta.
Nincs a világon nála tisztesebb
(tán a halált kivéve),
ami papírlapot fehéríthetne vissza.
Minél fehérebb, annál embertelenebb.
Múzsám, mehetek végre
haza? Ama vidékre,
hol a dühöngő Boreus tiporja le a szájak
trófeáit. Központozástalan
grammatikába. Édenébe
az ábécének, tracheának.
„Likbez"-edbe, mely arctalan.

XXI

A litván dombvidék fölé
könyörgés száll fel az egész
világért a sötétben: tompán zúgva, komoran
úszik a hang a falvak felett a Kursi turzás felé.
Szent Kazimieras és
a Csodatevő Nikola
múlatja idejét,
a téli pirkadatra várva.
A hit határain túl,
saját sztratoszférádból,
ó, Múzsa, velük együtt nézz reá a
síkságok dalnokára, emberkézzel alkotott homályba
merült mezők,
a jámbor tájképek énekesére!
Őrizd meg őt,
vigyázz házára és szívére!