Mihail Barisnyikovnak

Михаилу Барышникову

Régen a gyepet kannarózsával locsoltuk.
A szúnyogokra elöltöltős puskát fogtunk.
A bogarat, mint törököt húztuk karóba.
S nem dongott a bogár, szúnyog se szállt zokogva.

Most minket öntöznek, s mind ritkábban – a zápor.
Sebet kapunk akárki agyarától.
Mit érdekel a bogarak dongása minket –
már gépek plagizálják őrületeinket.

Fut az idő, s nem körbe ám, hanem előre.
S aszongyák, nem csúcsra jutunk, hanem gödörbe.
És azt mesélik, akik most érkeztek onnan,
hogy jobb ott az idő, amikor nálunk rossz van.

Emlékszel-e a múzeumra, hol láthattad
sokszor egy realista remekét: „Nem adtak?"
Múzeum volt-e? S múzeumnak miért ne hívnánk
azt, ami most les vissza itt ránk?

Utazzunk el talán Hispániába, ott a
spanyolok mindig kaphatók a táncra és a bokszra,
s úgy áll a lábuk, mint a vázában a rózsa,
s ledöfik a bikát, egy csöppet sem habozva.

Hacsak felhők nem zavarják meg a pilótát;
mintha valaki kezébe venné a spongyát,
hogy letörölje krikszkrakszát a fénynek,
mi oly erős, mint ami a lelkünkben égett.

                                                     1993
________________________________

(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)