Most, sok mindent ismerve már...
Теперь, зная многое о моей...
Most, sok mindent ismerve már
az életemről – városokról, börtönökről,
szobákról, hol az őrület kerülgetett,
de elkerült, a tengerekről, amelyekben
majd elmerültem, s azokról, kiket
nem tarthattam meg öleléseimben –,
most azt mondhatnád, felsóhajtva, rólam:
„A sorsa bőkezűen bánt vele",
s kik asztalodnál ülnek, eltöprengve
és egyetértően bólintanak.
Ki tudja, talán igazad van. Eddigi
egyéb erényeidhez tedd hozzá még az előrelátást.
Azokban az években, mikor ugróiskolát
játszottunk a mozi előtti járdán,
ki gondolt volna nagyobb távolságra a
megdermedt, szétnyitott tenyér ujjainál,
melyek a „fej" s az „írás" közt feszültek?
Senki se. Hanyag búcsúintésed az utca
másik végéről a rádiusz első
szakasza lett: a levegő más tájakon
sűrűbb, mint bármi, a Whatman-papírra emlékeztet,
s a zápor bevonalkázza a nyomokat,
miket a kék gumi le nem radírozott még.
Honnan tudjam, tán, éppen most, mikor
írom e sorokat, csücsülve
egy téglából rakott kisvárosban, Amerika
közepe táján, te elmész a mustár-
színű ház mellett, melynek nyirkos falai között
egy újabb nemzedék kínlódik, kihajol az ablakán,
az illegális félgömb szürkés-
barnás és málnarózsaszín foltját figyelve.
Azazhogy – a legrosszabbat megúsztuk.
A legrosszabb csak a regények lapjain
történik meg, s azokkal, akik nálunk
annyira jobbak, szem elől veszíted
őket azonnal, és tragédiájuk
visszhangja orsósurrogással olvad össze,
mint messzi repülőgép berregése a
szirmok közötti méhezümmögéssel.
Mi már nem látjuk egymást – oly nagyon
megváltoztunk kívül s belül.
Ha látnánk is, látnánk akkor sem egymást,
de azt, amit a húsunkkal az évek
műveltek, csak a csontunkat kímélve;
és a kutya se ismeri meg szagról
vagy forradásáról a jövevényt.
Azt mondod, bőkezűség? Ó, igen,
ahogy forgácshoz bőkezű a hullám.
Aki sorsára nem panaszkodik,
nem is méltó rá. De ha az idő
fáradozásai eredményét felismeri
a szétfoszló emlékezet alapján,
akkor – úgy vélem – a te arcod is
alkalmas arra, hogy díszítsen egy
bronz emlékművet vagy – mélyén a zsebnek –
egy még el nem költött kopejkát.
1984
_____________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)
Most, sok mindent ismerve már
az életemről – városokról, börtönökről,
szobákról, hol az őrület kerülgetett,
de elkerült, a tengerekről, amelyekben
majd elmerültem, s azokról, kiket
nem tarthattam meg öleléseimben –,
most azt mondhatnád, felsóhajtva, rólam:
„A sorsa bőkezűen bánt vele",
s kik asztalodnál ülnek, eltöprengve
és egyetértően bólintanak.
Ki tudja, talán igazad van. Eddigi
egyéb erényeidhez tedd hozzá még az előrelátást.
Azokban az években, mikor ugróiskolát
játszottunk a mozi előtti járdán,
ki gondolt volna nagyobb távolságra a
megdermedt, szétnyitott tenyér ujjainál,
melyek a „fej" s az „írás" közt feszültek?
Senki se. Hanyag búcsúintésed az utca
másik végéről a rádiusz első
szakasza lett: a levegő más tájakon
sűrűbb, mint bármi, a Whatman-papírra emlékeztet,
s a zápor bevonalkázza a nyomokat,
miket a kék gumi le nem radírozott még.
Honnan tudjam, tán, éppen most, mikor
írom e sorokat, csücsülve
egy téglából rakott kisvárosban, Amerika
közepe táján, te elmész a mustár-
színű ház mellett, melynek nyirkos falai között
egy újabb nemzedék kínlódik, kihajol az ablakán,
az illegális félgömb szürkés-
barnás és málnarózsaszín foltját figyelve.
Azazhogy – a legrosszabbat megúsztuk.
A legrosszabb csak a regények lapjain
történik meg, s azokkal, akik nálunk
annyira jobbak, szem elől veszíted
őket azonnal, és tragédiájuk
visszhangja orsósurrogással olvad össze,
mint messzi repülőgép berregése a
szirmok közötti méhezümmögéssel.
Mi már nem látjuk egymást – oly nagyon
megváltoztunk kívül s belül.
Ha látnánk is, látnánk akkor sem egymást,
de azt, amit a húsunkkal az évek
műveltek, csak a csontunkat kímélve;
és a kutya se ismeri meg szagról
vagy forradásáról a jövevényt.
Azt mondod, bőkezűség? Ó, igen,
ahogy forgácshoz bőkezű a hullám.
Aki sorsára nem panaszkodik,
nem is méltó rá. De ha az idő
fáradozásai eredményét felismeri
a szétfoszló emlékezet alapján,
akkor – úgy vélem – a te arcod is
alkalmas arra, hogy díszítsen egy
bronz emlékművet vagy – mélyén a zsebnek –
egy még el nem költött kopejkát.
1984
_____________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)