Óda a városhoz

Odė miestui

Nem hagyhatlak el téged,
Bár el kell hagyjalak,
Kioltom, mint a mécset,
Köves utcáidat,
A mész havát a tornyon,
A kátrányos homok
Pöttyeit, és kioltom
Lelkem, ha még lobog.

Elporlad, szertehullván
A kő, akár a rög.
Sötéten zúg a hullám
A lőtér-éj mögött.
Ölel határtalan tér,
S Özönvíz óta fúj
Notus és Aquilo mély
Vizek felett vadul.

A kristályló halál, a
Sós mélységek fölött
Úszik tüzek magánya.
S a teátrum előtt
Elúszik autók ezre,
Hidak traverzei,
S döngetik álmom egyre
Holt erdők léptei.

Az Oriont se láttam,
De tajték fénye gyúlt,
Felleg-harmóniában
Ajándék ez az út.
Fa ráng a sziklaszélen,
Mint idegtől a hús.
Körtáncot jár az égen.
Aquilo s Eurus.

Eltűnsz-e vagy megáll a
Tekintet képeden?
A végső villanásra
Vár pislogó szemem.
Az öröklét borít majd,
De még velem van, itt,
Vonzása falaidnak,
Türelmes kertjeid.

Babér se és erőd se –
Kopott útpadka és
A mágneses mezőbe
Lopódzó fűnyi rés.
Vízcseppé porladó űr
Kopog a fejemen.
S dúl Boreas, az őrült,
Neve-sincs hegyeken.

Megismétli a nyers lég
Fény-rohamát a fű.
Úrrá lész, vagy az emlék
Sötétjébe merülsz?
Enpusztulásod néz rád –
S szád, bűnökkel teli,
Levegőd maradékát
Sóváran nyeldesi.

Közeledik a szikla,
Utcán idő zubog,
Óvjon meg Aeolus, ha
Az Isten eldobott.

(Tomas Venclova MONDJÁTOK MEG FORTINBRASNAK című kötetéből
Fordította: Baka István)