Régi udvarházak

Старые усадьбы
   
Kétszintes házak, már mind megrogyó,
És pajták, jószágudvarok,
S a vályunál libák fontoskodó
Gá-gája szüntelen gagyog.
   
Kertekben rózsa, sarkantyúvirág,
Kárászlakott halastavak, –
Rejtélyes földeden, orosz hazánk,
Ó udvarházak állanak.
   
Olykor delente zúg a rengeteg,
Szó hallik, fel nem fogható,
S a hang alapján azt sem értheted,
Ember vagy erdei manó.
   
Olykor dalolva jő a körmenet,
Harangok kongnak szilajon,
A nép fut – a folyón megérkezett
A faluba a szent ikon.
   
Oroszhon Istenről ábrándozik,
S tűzről – füstjében angyalok...
Zászlók előtt hittel hajolva, itt
Élik, mit múltjuk meghagyott.
   
A vendég új zekéjében feszít,
És büszkén a szalonba lép.
Tizennyolcéves lánya követi,
Lehajtva szőke kis fejét.
   
„Bár Natasámnak hozománya nincs,
Éhenkórászé nem lehet.”
A lány szeme elhomályosodik,
S parányi ökle megremeg.
   
„Apám nem engedi... az esküvőt
El kell halasztanunk ma még.”
Tán rossz a tóban, ott a ház előtt?
Élnéd a sellők életét.
   
Tavaszi sóvárgások idején
Táncolnak égi fellegek,
S megszédül tőlük ifjú, lány s a vén,
Emésztő vággyal telve meg.
   
De az öregnek aranykupolás,
Fehér kolostor juthat itt,
A lánynak meg sátáni csábítás,
Amely ürességbe taszít.
   
Ó, zord varázslónő, Oroszhonom,
Elveszed, ami a tied.
Fussak? De újra vágyom-e vajon,
Vagy élhetnék-e nélküled?
   
Az amulettektől se válhatok.
Fortuna kereke, ne fuss!
A polcon, ott, ahol a pisztolyok,
Rousseau és báró Brambeusz.

________________________

(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)