Ritratto di Donna
Ritratto di donna
Nem első frisseségű – mint virágai
kezében. S bennük is – önáltatásai
élnek s jövendőszomja. Barna szempár
vizslatja a jövőt merészen,
ahol vázáról, vízről szó se lészen.
Herbárium vár.
Ettől a ráncai. Előbb a száj,
aztán a bordó taft, mely arra vár,
hogy mint a függöny, libbenjen magasra,
s feltárja járás-mechanizmusát, ahogy
a sorsa zsákutcába jutott;
a jóst is megzavarva.
Harisnyás lába úgy csillog, akár a
vizes palack – most úszott át talán a
Boszporuszon, és Európa aszfaltját
kívánta meg, vagy épp ellenkezőleg,
Ázsia pusztaságait, de főleg
homok- s bazaltját.
Dekoltázsában kámea. Alatta a
csipke fehére s napok halmaza,
mit Nap nem érhetett,
s nem tudja azt sem, hogy a csont miféle,
ami marokban el se férne;
fehérítő-terek.
Mi van mögötte – tőrökön s fali-
szőnyegen kívül? A tegnapjai.
Évtizedek. Petrov személye
s Szidorové, nem is beszélve már
Ivanovról, kikért – hiába bár –
lángolt a vére.
Mi áll előtte? Isztambul. A tél.
A konzul vigyora. Bazári dél
zsibongása. Minaretek,
föld-föld vagy föld-turbán (másképpen:
felhő) osztályúak az égen.
Más rasszjegyek.
Plusz ez a mohazöld, a lapu vad
karéját formázó kalap.
Fecsegő piktor. Karszék. Az efféle
tárgyat szerette egykor Anglia.
Asztalkán Ámor: egyetlen nyila
áll tegezében.
Kifestett, összezárt ajak
kiáltja: néki fontosabb a „majd"
a „mostan"-nál és fontosabb még
az „akkor"-nál is! Mert a vászon út,
amelyet végigjárva odajut,
hová nem juthat másképp.
Így költöztek be istenek a kő-
be és a fába, míg helyükre ő
nem jött: az ember. Végül
a metamorfózis-inerciák
sziénaszíne, rózsalakk, mi ránk
tekint a képről,
s nem ő maga. Mert ő maga
megvénül, megbomlik agya,
meghal golyótól vagy kerék alá gurulva.
De ott, ahol nem úr az aggkor,
s nincs szükség testre, az marad, mi akkor
volt Isztambulban.
1993
_________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)
Nem első frisseségű – mint virágai
kezében. S bennük is – önáltatásai
élnek s jövendőszomja. Barna szempár
vizslatja a jövőt merészen,
ahol vázáról, vízről szó se lészen.
Herbárium vár.
Ettől a ráncai. Előbb a száj,
aztán a bordó taft, mely arra vár,
hogy mint a függöny, libbenjen magasra,
s feltárja járás-mechanizmusát, ahogy
a sorsa zsákutcába jutott;
a jóst is megzavarva.
Harisnyás lába úgy csillog, akár a
vizes palack – most úszott át talán a
Boszporuszon, és Európa aszfaltját
kívánta meg, vagy épp ellenkezőleg,
Ázsia pusztaságait, de főleg
homok- s bazaltját.
Dekoltázsában kámea. Alatta a
csipke fehére s napok halmaza,
mit Nap nem érhetett,
s nem tudja azt sem, hogy a csont miféle,
ami marokban el se férne;
fehérítő-terek.
Mi van mögötte – tőrökön s fali-
szőnyegen kívül? A tegnapjai.
Évtizedek. Petrov személye
s Szidorové, nem is beszélve már
Ivanovról, kikért – hiába bár –
lángolt a vére.
Mi áll előtte? Isztambul. A tél.
A konzul vigyora. Bazári dél
zsibongása. Minaretek,
föld-föld vagy föld-turbán (másképpen:
felhő) osztályúak az égen.
Más rasszjegyek.
Plusz ez a mohazöld, a lapu vad
karéját formázó kalap.
Fecsegő piktor. Karszék. Az efféle
tárgyat szerette egykor Anglia.
Asztalkán Ámor: egyetlen nyila
áll tegezében.
Kifestett, összezárt ajak
kiáltja: néki fontosabb a „majd"
a „mostan"-nál és fontosabb még
az „akkor"-nál is! Mert a vászon út,
amelyet végigjárva odajut,
hová nem juthat másképp.
Így költöztek be istenek a kő-
be és a fába, míg helyükre ő
nem jött: az ember. Végül
a metamorfózis-inerciák
sziénaszíne, rózsalakk, mi ránk
tekint a képről,
s nem ő maga. Mert ő maga
megvénül, megbomlik agya,
meghal golyótól vagy kerék alá gurulva.
De ott, ahol nem úr az aggkor,
s nincs szükség testre, az marad, mi akkor
volt Isztambulban.
1993
_________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)