Téli párbeszéd
Dialogas žiemą
Lépj be e tájba. Még homály fedi.
Zúg túl a dűnén országút-üresség.
Csatáznak tengerek s a kontinens rég –
Nem láthatón, de hangokkal teli.
Járókelő vagy angyal hagyta ott
Halvány nyomát, már hó-befúva félig.
S part tükrei: az éjlő ablakok
Bennünk a meddő Antarktiszt idézik.
Faggyal dacol a habzó vízi mély.
Homokszemek mérföldei peregnek.
A híd hol eltűnik, hol felmerednek
Pillérei, míg tért hódít a tél.
Nem érkezik levél, se távirat,
Csak újságképek. Rádiónk is hallgat.
Mintha e baljós korra olvatag
Pecsétje hullna csöppenő viasznak.
Hogy zeng a kő, mily nyirkos lett a lég!
Mindenható a röntgenfényű hajnal.
Pillantásodtól fellángolt falakkal
Állsz szemközt: tornyok s ember törzse ég.
Fehérség hátterén csupán a fák
Ködös kontúrja kéklik. Szinte látod
Szemhunyorítva, a fakérgen át
A végső évgyűrűt, az ellenállót.
„E megszokás csigázza el szemed,
Egy perc elég, és látni vélve téved.”
„Nem rólunk szólnak a jövendölések.”
Elhajlik tengelyünk, a dérlepett,
S úgy tetszik, a horizont peremén,
Hol megdermed a hang s hajók borongnak,
A moccanatlan tengerpart egén
Jupiter és Mars fáklyákként lobognak.
Az űr a messzi óceánig ér.
Mint elhagyott szobák a puszta rétek.
Rejt februárt a januári réteg,
Gyűri a síkság vászonát a szél.
Az öblön túl csupaszodó hegyek,
Süppedezik a hó a szurdikokban,
Már feketedve. „S arra mi lehet?”
„Új delták, öblök s dokkok hosszu sorban.”
A felhő súlyos hálója alatt
A szűk terek, mint haltestek, ragyognak.
„Emlékszel jóslatára csillagoknak?”
„E kornak statisztikai adat
Kell csak, jelek nem. Bár halál tapad
Polipként tárgyra, emberre s növényre,
Kicsírázik az áldozat s a mag,
S akkor tán mégsincs mindeneknek vége.”
„Hol a bizonyság? Nem tudom, miben
Különbözik valóság és az álom:
Tán mi vagyunk csak ketten, e világon.”
„Vagy csak te egyedül vagy, azt hiszem.”
„S a harmadik, ki velem és veled
Szólhatna, ő se hallja szavainkat?”
„Az ég van és a hóbefútta sztyepp,
S a szívet olykor túléli a szívhang.”
Fákat sötétít most a déli nap.
Megvirradt, s tudatodban, mint az árnyak,
A semmiből teremtett könnyü tárgyak
Maradnak, és helyettük is szavak:
Ágak csontváza, jégcsapról letört
Szilánk, az utcasarkon morzsa válik
Le kőfalakról... Azután – a csönd
A tenger innenső s túloldalán is.
(Tomas Venclova MONDJÁTOK MEG FORTINBRASNAK című kötetéből
Fordította: Baka István)
Lépj be e tájba. Még homály fedi.
Zúg túl a dűnén országút-üresség.
Csatáznak tengerek s a kontinens rég –
Nem láthatón, de hangokkal teli.
Járókelő vagy angyal hagyta ott
Halvány nyomát, már hó-befúva félig.
S part tükrei: az éjlő ablakok
Bennünk a meddő Antarktiszt idézik.
Faggyal dacol a habzó vízi mély.
Homokszemek mérföldei peregnek.
A híd hol eltűnik, hol felmerednek
Pillérei, míg tért hódít a tél.
Nem érkezik levél, se távirat,
Csak újságképek. Rádiónk is hallgat.
Mintha e baljós korra olvatag
Pecsétje hullna csöppenő viasznak.
Hogy zeng a kő, mily nyirkos lett a lég!
Mindenható a röntgenfényű hajnal.
Pillantásodtól fellángolt falakkal
Állsz szemközt: tornyok s ember törzse ég.
Fehérség hátterén csupán a fák
Ködös kontúrja kéklik. Szinte látod
Szemhunyorítva, a fakérgen át
A végső évgyűrűt, az ellenállót.
„E megszokás csigázza el szemed,
Egy perc elég, és látni vélve téved.”
„Nem rólunk szólnak a jövendölések.”
Elhajlik tengelyünk, a dérlepett,
S úgy tetszik, a horizont peremén,
Hol megdermed a hang s hajók borongnak,
A moccanatlan tengerpart egén
Jupiter és Mars fáklyákként lobognak.
Az űr a messzi óceánig ér.
Mint elhagyott szobák a puszta rétek.
Rejt februárt a januári réteg,
Gyűri a síkság vászonát a szél.
Az öblön túl csupaszodó hegyek,
Süppedezik a hó a szurdikokban,
Már feketedve. „S arra mi lehet?”
„Új delták, öblök s dokkok hosszu sorban.”
A felhő súlyos hálója alatt
A szűk terek, mint haltestek, ragyognak.
„Emlékszel jóslatára csillagoknak?”
„E kornak statisztikai adat
Kell csak, jelek nem. Bár halál tapad
Polipként tárgyra, emberre s növényre,
Kicsírázik az áldozat s a mag,
S akkor tán mégsincs mindeneknek vége.”
„Hol a bizonyság? Nem tudom, miben
Különbözik valóság és az álom:
Tán mi vagyunk csak ketten, e világon.”
„Vagy csak te egyedül vagy, azt hiszem.”
„S a harmadik, ki velem és veled
Szólhatna, ő se hallja szavainkat?”
„Az ég van és a hóbefútta sztyepp,
S a szívet olykor túléli a szívhang.”
Fákat sötétít most a déli nap.
Megvirradt, s tudatodban, mint az árnyak,
A semmiből teremtett könnyü tárgyak
Maradnak, és helyettük is szavak:
Ágak csontváza, jégcsapról letört
Szilánk, az utcasarkon morzsa válik
Le kőfalakról... Azután – a csönd
A tenger innenső s túloldalán is.
(Tomas Venclova MONDJÁTOK MEG FORTINBRASNAK című kötetéből
Fordította: Baka István)