Téli szonettek
1
Szántalp csikordul. Dermedt hó ragyog.
A büszke erdőt bűvösen bevonta.
Hattyúpihék tapadnak égi boltra.
Felhők iramlanak, mint szarvasok.
A csengő messzi tájról dalba fog...
A puszta szunnyad, vége nincs, se hossza...
Kihalt az út, s elvetve már a kocka...,
Szentséges éj, juttatsz-e egy zugot?
S akárha jóstükörben, látva látom,
Közeli menedékhelyen családom,
Az ünnep mézszín lángjai alatt.
S a szívem, titkos rejtekébe vágyva,
Fénylobbanásra vár. De gyors futása
A szánnak messze, messze elragad.
2
Vak útjaim titkos vezére, te,
Próbára tettél purgatórium vad
Bugyraiban, amelyek küszöbe
Neveztetik sorsadta válaszútnak.
S kihúnyó gőgöm végső mérlege:
Lelkem a gyűlölttől nem szabadulhat,
Míg kit szeretni nem tudtam, vele
Nem váltok megbocsátó csókot, újat.
Így futottam át rideg teleket:
Bolondja minden édes, déli kéjnek,
Kit ünnepére hívott a Természet.
De felleg-éjt és hócintermeket,
Fagyos hófúvás-rekviemet vélem
Rokonitott zord mesterem sötéten.
3
A lélek tele. Távolból a nap
Rézsút-sugára melegíti, védi,
De torlaszok fagya igázza, s néki
Dalol a hófúvások bánata.
A tűz előtt halomban áll a fa,
Főzz kását, s ez az óra kielégít;
S feküdj le, ha az álom ágyba szédít...
Az öröklét sírmélyi éjszaka!
Az éltető vizek forrása jégben,
A tűzpatak kihűlt, megdermedett,
Ó, ne keress, letépve leplemet!
Hasonmásom száll sírba szolgaképpen,
S eldobva minden testit, épitek
Nem földi templomot a messzeségben.
4
Fény járta át a vaksötét telet.
Nap fordulóját, mit rég kerge tánccal
Köszöntöttek a nők, én virrasztással
Ünnepelem. Pilláim éberek.
Babérerdővé bűvölte hideg
Börtönünket a Múzsa, földre szállva;
És benne maga a Mennyei áll ma, –
Fa, lomb való s álom között lebeg.
„Hitetlen! – hallom édes suttogását. –
Panaszszavad az énekedbe szállt át?
Te ág-csontvázat zörgettél, a hullt
Avart, a barna, száraz szemfedőket,
Mint tölgy a hóban: ág közt szél tutult;
S én csillagokból hívtalak, te csüggedt.”
5
Iramló jóspap, farkas, szürke vad,
Tiszteletedre téli verset szerzek!
Éhes vonítás. Hozzám kedvesebb lett
S bölcsebb a föld, mint emberi szavak.
Téged gyűlölnek. Szolga-eb szalad
Utánad. Ám, tudója bűvöletnek,
Delphoi vadja voltál, kit neveltek
Polühümnia prófétáinak.
Ahol a lelkem sajkája elérte
A partot és a sorsnak átadott,
Jegorij áll, a farkasok vezére.
Hada üvöltve ott sámánkodott;
S gyermekkoromtól értem: hív az éjjel
A dermedt sztyeppe hontalan tüzével.
6
Újholdas éj. De medve-bősz hideg
Mordult rá a remények dalnokára,
Hogy ő s a Múzsa, enyhülésre várva,
Hiszékenyebbek, mint a gyermekek.
Táplálják mégis hírek a hitet,
Nem hunyt ki az ígéret napvilága,
S az éji órán, halld, kakas kiáltja:
Tavasz – legszebb, legszentebb – közeleg.
Kürtszava harsog, s felnyílnak előtte
A tél-kapu utolsó zárjai,
Reggel-vezér, himnuszod megelőzve.
S eltűnnek éjfelek vad árnyai,
Szeretteid megtérését a földre
Gyorsítják szíved dobbanásai.
7
Mily sápatag-fehér a hold világa,
Halottnak látom árnyékmásaim,
Amíg bolyongok, ámuldozva, mint
Titkos tanítvány, Ízisz templomában.
S úgy tetszik, gyászhintó ragad magával,
Égre meresztem halott szemeim,
S havas, kopár hegyek ösvényein
Hajszolja kocsisom lovait átal.
S mellettünk futva, egy árnyékvonat
A hó fagyos fehérjében szalad;
Nem látszik, csak a vezetője arca,
Akárha, rajta tetszve át, a hold-
Fény folyna össze rózsás virradattal,
S utat a Fénylő Asszony mutat ott.
8
Szél dühe támad roskatag tetőkre,
Zörög a bádog, nyögdécsel az éj.
A grundokra leplet terít a tél,
S a sikátor hóbuckák temetője.
Nem alkalmas talán sétaidőre
Az éjfél, ám úgy tetszik, útra kél
A pestis-szellem, s reszket, aki él,
És tömlöcébe rejtőzne előle.
Lábaimat viskómig vonszolom,
Rozzant falán át szél süvít morogva,
De langyos zúgban meghúzódhatom.
Varázskörén belül meleget ont a
Tűzhely, kondér kotyog a vaslapon;
S Agní ragyog, barátként mosolyogva.
9
Neved szerint az Árvaság te vagy,
Tél, tél! Uralmad bú és csüggetegség.
Eljátszottad az istenek kegyét rég.
Özvegyi orcád – összezárt ajak.
Amott a mennyben büszkén szállanak
Az éj dicsői – szárnyas testtelenség.
Emitt emlékefosztott dermedettség,
De mélyiben már születik a Nap!
Gyúl alabástrom ujja közt a lámpa
Psychének, bárha pislákolva még.
Gyémántrögökkel játszik fönn a kék.
Fenyegető, órjás az égi kristály.
Fedél alá fuss, hol hasábfa ég,
A lét sötét, a fagy kopját hajít ránk.
10
Hajlékot adj mindenkinek, Uram!
Üreget, barlangot a földlakóknak,
Szélvédett szurdikot, hol meghúzódhat
A vad a tél zord hónapjaiban.
Nincs bennünk gőg sem, aggodalmasan
Óvjuk a lángot, mely bennünk kigyulladt
S a kedvesünkben – bármily nyomorúak
Lét s szerelem, lelkünknek szárnya van.
Testünket a taréjló tűz hevíti,
És puha, borzas gyapjú melegíti,
Az állatálcás ember boldogabb, –
Sítalpon siklik, szarvasok nyomába.
Ki a szikrát csiholta, szétszakadt
Szellemre s testre – kettős vágyvilágra.
11
A távolban süvölt az éji szél,
S langyos viharral, féktelen előtör:
Vendég talán nyugati szigetekről,
Ahol a Nap ármádiája él?
Küzd, ideje előtt, a tavaszért,
Lehétől olvad már a téli börtön.
S a ló vigyázva lép a jégre rögtön,
Reszketve, míg a túlpartra nem ér.
A február egén a Halak úsznak,
És sugarukkal sírhalmokba szúrnak,
Izgatva-vonzva földi lelkeket.
Szokásuk vad, törvényeik szeszélyek:
Tegnap még minden fagyba dermedett,
Ma olvadástól kéklenek a rétek.
12
Való vagy hajnal álma volna tán,
Ha frissül már a lég, lehűtve ágyam,
S jégország épül álomlátomásban,
Míg bőrömön hideglelés fut át?
A sok-sok jelenés csalóka ám:
Bennük, Uram, a lényeg vagy csalás van?
S nem álmot és valót vegyít-e vágyam?
Te vagy a lét; de nem lelem nyomát.
A szerelem – hiszem, nem csak kísértet!...
De álmodozva is szerethetek,
A kedvest várva rettegek, remélek...
A télben is húsvét harangja zeng,
És síri holtakat keltegetek,
Míg engem is síromba zárnak végleg.
1919. december – 1920. február
________________________
Vjacseszlav Ivanov verse,
fordította Baka István.
Az Orosz szimbolista költők Baka István fordításában című kötetből