Tizenegyedik ének
Vienuoliktoji giesmė
„Elpénor, hogyan érkeztél a sötét üregekbe?”
(Odüsszeia, XI. 57)
Talán csak álom volt. A kikötő
Ágak közül villant fel, elhagyatva.
Rakpart-betonja békésen fehérlett
Árny-fedve, az iszapos ár felett.
Recsegő cölöpsor meredt a hullám-
Verésből, és a síkon táncoló szél
A homokörvényt, éjszínűbbet, mint a
Szétvert hajóbordák, tévútra vitte.
Árbocok-szelte, kötéllel befont
Vad levegő nehezedett bogáncsos
Dűnékre és az akvatóriumra.
A horizonton lobogott a hőség,
Mint foszlott zászló. Egy fiú tutajt
Ácsolt a széthullt deszkákból, és átkelt
Az apadó folyón. Úgy tűnt, örülne,
Ha útitársakat találna. Rajta
Kívül a parton nem volt senki sem.
Azt mondta egyikünk, hogy ez a hely,
Mint annyi másik, Ithakát idézi.
A nappal izzó centrumába értünk.
A régmúlt háború s a vándorút
Agyunkat úgy betömte, mint a víz
A vigyázatlan úszó tüdejét.
Lábunk alatt kagylók, lyukas kövek,
Csontok ropogtak. Hevertünk a fűben,
Elfeledve a természetet. Az meg
Még korábban feledkezett meg rólunk.
Úszott az ég. A lágyan suttogó tó,
A láthatatlan hold mozgatta ár a
Ciklust követte. Villogtak a bólyák.
A vaslakatra láncolt gerendákon
Puhatestűek csillogtak a fényben.
Milyen sötétség, mily türelmes mélység
Árad felénk! Hogy visszhangzik a hab -
Hol emlékek terében, hol közel,
Kotróhajó-gerinc s móló között.
Mellettünk könnyű sustorgás sikamlott:
A vándor, evezőjét vállra vetve,
A szárazföldre indult, hol soha
Senki se látott evezőt. A dűne
Alól egér pislantott a homokban
Rozsdálló háromágú vasszigonyra.
Nincs hullám. Pontosabban, az erő van,
Mely nem a cseppek summája. A víz
Magát elhagyja egyre. Szűk sziget,
Halál-ekvátor, fű tenyér alatt,
Változva visszatérés. Ezután ezt
Sem ígérheti história, mítosz.
A kanyaron túl mássá lett a tér.
Előbb a perspektívák összefolytak,
Minden homokszem-csillámot nagyítón
Keresztül láttunk, míg a köveket:
Akárha fordított látcsőbe néznénk.
A tárgyak kontúrjai elmosódtak,
Mint hangok egy alaktalan teremben.
Hamarosan a hőre fogtuk mindezt,
S nem képedtünk el, mikor a hajótörzs
Mellett barátunk tűnt fel – a legelső
Azok közül, kit holtan láthatunk csak.
Ő volt az első.
(Tomas Venclova MONDJÁTOK MEG FORTINBRASNAK című kötetéből
Fordította: Baka István)
„Elpénor, hogyan érkeztél a sötét üregekbe?”
(Odüsszeia, XI. 57)
Talán csak álom volt. A kikötő
Ágak közül villant fel, elhagyatva.
Rakpart-betonja békésen fehérlett
Árny-fedve, az iszapos ár felett.
Recsegő cölöpsor meredt a hullám-
Verésből, és a síkon táncoló szél
A homokörvényt, éjszínűbbet, mint a
Szétvert hajóbordák, tévútra vitte.
Árbocok-szelte, kötéllel befont
Vad levegő nehezedett bogáncsos
Dűnékre és az akvatóriumra.
A horizonton lobogott a hőség,
Mint foszlott zászló. Egy fiú tutajt
Ácsolt a széthullt deszkákból, és átkelt
Az apadó folyón. Úgy tűnt, örülne,
Ha útitársakat találna. Rajta
Kívül a parton nem volt senki sem.
Azt mondta egyikünk, hogy ez a hely,
Mint annyi másik, Ithakát idézi.
A nappal izzó centrumába értünk.
A régmúlt háború s a vándorút
Agyunkat úgy betömte, mint a víz
A vigyázatlan úszó tüdejét.
Lábunk alatt kagylók, lyukas kövek,
Csontok ropogtak. Hevertünk a fűben,
Elfeledve a természetet. Az meg
Még korábban feledkezett meg rólunk.
Úszott az ég. A lágyan suttogó tó,
A láthatatlan hold mozgatta ár a
Ciklust követte. Villogtak a bólyák.
A vaslakatra láncolt gerendákon
Puhatestűek csillogtak a fényben.
Milyen sötétség, mily türelmes mélység
Árad felénk! Hogy visszhangzik a hab -
Hol emlékek terében, hol közel,
Kotróhajó-gerinc s móló között.
Mellettünk könnyű sustorgás sikamlott:
A vándor, evezőjét vállra vetve,
A szárazföldre indult, hol soha
Senki se látott evezőt. A dűne
Alól egér pislantott a homokban
Rozsdálló háromágú vasszigonyra.
Nincs hullám. Pontosabban, az erő van,
Mely nem a cseppek summája. A víz
Magát elhagyja egyre. Szűk sziget,
Halál-ekvátor, fű tenyér alatt,
Változva visszatérés. Ezután ezt
Sem ígérheti história, mítosz.
A kanyaron túl mássá lett a tér.
Előbb a perspektívák összefolytak,
Minden homokszem-csillámot nagyítón
Keresztül láttunk, míg a köveket:
Akárha fordított látcsőbe néznénk.
A tárgyak kontúrjai elmosódtak,
Mint hangok egy alaktalan teremben.
Hamarosan a hőre fogtuk mindezt,
S nem képedtünk el, mikor a hajótörzs
Mellett barátunk tűnt fel – a legelső
Azok közül, kit holtan láthatunk csak.
Ő volt az első.
(Tomas Venclova MONDJÁTOK MEG FORTINBRASNAK című kötetéből
Fordította: Baka István)