Új élet
Новая жизнь
Képzeld azt, hogy a háborúnak vége, béke honol a világon.
Hogy láthatod még magad a tükörben. Hogy a szarka
vagy a rigó, nem pedig junkers csiripel az ágon.
Hogy túl az ablakon nem romjai, hanem barokkja
a városnak: píneák, pálmák, borostyán, magnólia,
babér. Hogy a vas-ligatúra, melynek csipkéiben senyvedett
a hold, kibírta a mimózák nyomását plusz még a vad
agávék robbanásait. Hogy életedet újra kezdheted.
Az emberek kimennek a szobákból, hol a székek, mint a lágyjelek
vagy mint a „b"-betűk, a szédüléstől védnek.
Maguknak tán, amúgy nem kellenek már senkinek,
a szorzás szabályainak meg az úttest kövének.
Ez a szobrok hatása. Azaz az üres falmélyedéseké.
Illetve, ha nem is szentség, de legalább szinonimája.
Képzeld, hogy igaz mindez. Képzeld azt, hogy magadról beszélsz,
ha róluk szólasz, létszámfölöttivé, idegenné válva.
Az élet épp így kezdődik újra – a vulkánkitörés
képeivel, a dereglyével, melyet a vihar elragadott.
Az általuk keltett érzéssel, hogy te egyedül vagy és
úgy bámulod a katasztrófát. Azzal, hogy bármely pillanatod
visszafordíthat, meglátod a heverőt, virágokat
a sárga kínai vázában a rég elhűlt kávé mellett.
Ordító színük, ajkuk fonnyadtsága ott
különben szintén a katasztrófára figyelmeztet.
Minden tárgy sebezhető. A gondolat róluk gyakran,
ó, jaj, gyakran meg is feledkezik. Amúgyis rabszolgák a tárgyak:
a gondolaté. Innen formájuk, mely a fejből kipattan,
helyhezkötöttségük, s hogy – akár Pénelopé – várnak,
azaz szükségletük a jövendő. Hajnalban kakas kukorékol.
Az új életben, a hotelben, a fürdőkádból kimászva,
lepedőbe burkolva olyan vagy, mint a négylábú bútor-
nyáj – vas- és faalkalmatosságok – juhásza.
Képzeld azt, hogy az eposz idillel végződik. Azt, hogy a szavak
csupán a lángnyelv visszája: a monológé,
mely felfal nálad jobbakat is, mohón, mint a fahasábokat;
hogy számára tebenned túl kevés a felhasználható és
kevés a hő. Ezért is úszhattad meg épen.
Oly könnyedén ezért békélsz meg a helyi pomónák,
vertumnuszok, vénuszok és céreszek közönyével.
Ezért is tarthatod meg ajkaid közt e pásztori flótát.
Akármennyit mentegetőzhetsz. Ászaidat rejtegetheted,
az asztalra ki tudja, hogy milyen bubik terülnek.
Képzeld, hogy minél őszintébb a hang, lesz annál kevesebb
benne a könny, a rettegés s a szerelem, akárkit illet.
Képzeld, hogy néha rádión a régi himnuszt hallhatod.
Képzeld, hogy minden betű után más betűk kísérete
kullog, alkotva akaratlan „betsy"-t és „ibrahim"-ot,
az értelmen s az ábécén túl lendítvén a tollhegyet.
Szürkület az új életben. Kabóca-„cé" zenél;
klasszikus perspektíva, mely nem tölti meg a tankot
avagy a nyirkos ködgomolygást, ahol véget ér,
csupasz parketta, mely sohasem ismerte a tangót.
Az új életben nem mondják a pillanatnak: „Állj meg!",
mivel megállván azon nyomban füstbe megy.
S elég, ha arcod megcsillan emitt már, hogy a másik
oldalra üdvözletet firkants s ráragaszd a bélyeget.
A szoba fehér falai még fehérebbre válnak
a rájuk mintegy elrettentésül vetett
pillantástól, mely nem a mezők tágasságát,
hanem a spektrumból hiányzó színeiket szokta meg.
Sok mindent megbocsáthatunk a dolognak – s a leginkább ott,
ahol e dolog véget ér. Végső soron a kíváncsiság érzete,
eme üres terek s a hozzájuk tartozó absztrakt tájak
iránt, képezi magát a művészetet.
Az új életben jobb a felleg, mint a nap. A zápor,
szünetlen lévén, olyan, akár az önismeret.
A maga idején a vonat, melyet nem is vártál
a peronon esőköpenyben, késés nélkül érkezett.
Hogy hol a horizont, arra a vitorla a mérce.
Többre tartja a szem habnál, rongynál a szappanmaradékot.
S ha kérdi valaki: „ki vagy?", feleld: „ki, én-e?
én senki", mint Odüsszeusz, becsapva Polüphémoszt.
1988.
____________________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)
Képzeld azt, hogy a háborúnak vége, béke honol a világon.
Hogy láthatod még magad a tükörben. Hogy a szarka
vagy a rigó, nem pedig junkers csiripel az ágon.
Hogy túl az ablakon nem romjai, hanem barokkja
a városnak: píneák, pálmák, borostyán, magnólia,
babér. Hogy a vas-ligatúra, melynek csipkéiben senyvedett
a hold, kibírta a mimózák nyomását plusz még a vad
agávék robbanásait. Hogy életedet újra kezdheted.
Az emberek kimennek a szobákból, hol a székek, mint a lágyjelek
vagy mint a „b"-betűk, a szédüléstől védnek.
Maguknak tán, amúgy nem kellenek már senkinek,
a szorzás szabályainak meg az úttest kövének.
Ez a szobrok hatása. Azaz az üres falmélyedéseké.
Illetve, ha nem is szentség, de legalább szinonimája.
Képzeld, hogy igaz mindez. Képzeld azt, hogy magadról beszélsz,
ha róluk szólasz, létszámfölöttivé, idegenné válva.
Az élet épp így kezdődik újra – a vulkánkitörés
képeivel, a dereglyével, melyet a vihar elragadott.
Az általuk keltett érzéssel, hogy te egyedül vagy és
úgy bámulod a katasztrófát. Azzal, hogy bármely pillanatod
visszafordíthat, meglátod a heverőt, virágokat
a sárga kínai vázában a rég elhűlt kávé mellett.
Ordító színük, ajkuk fonnyadtsága ott
különben szintén a katasztrófára figyelmeztet.
Minden tárgy sebezhető. A gondolat róluk gyakran,
ó, jaj, gyakran meg is feledkezik. Amúgyis rabszolgák a tárgyak:
a gondolaté. Innen formájuk, mely a fejből kipattan,
helyhezkötöttségük, s hogy – akár Pénelopé – várnak,
azaz szükségletük a jövendő. Hajnalban kakas kukorékol.
Az új életben, a hotelben, a fürdőkádból kimászva,
lepedőbe burkolva olyan vagy, mint a négylábú bútor-
nyáj – vas- és faalkalmatosságok – juhásza.
Képzeld azt, hogy az eposz idillel végződik. Azt, hogy a szavak
csupán a lángnyelv visszája: a monológé,
mely felfal nálad jobbakat is, mohón, mint a fahasábokat;
hogy számára tebenned túl kevés a felhasználható és
kevés a hő. Ezért is úszhattad meg épen.
Oly könnyedén ezért békélsz meg a helyi pomónák,
vertumnuszok, vénuszok és céreszek közönyével.
Ezért is tarthatod meg ajkaid közt e pásztori flótát.
Akármennyit mentegetőzhetsz. Ászaidat rejtegetheted,
az asztalra ki tudja, hogy milyen bubik terülnek.
Képzeld, hogy minél őszintébb a hang, lesz annál kevesebb
benne a könny, a rettegés s a szerelem, akárkit illet.
Képzeld, hogy néha rádión a régi himnuszt hallhatod.
Képzeld, hogy minden betű után más betűk kísérete
kullog, alkotva akaratlan „betsy"-t és „ibrahim"-ot,
az értelmen s az ábécén túl lendítvén a tollhegyet.
Szürkület az új életben. Kabóca-„cé" zenél;
klasszikus perspektíva, mely nem tölti meg a tankot
avagy a nyirkos ködgomolygást, ahol véget ér,
csupasz parketta, mely sohasem ismerte a tangót.
Az új életben nem mondják a pillanatnak: „Állj meg!",
mivel megállván azon nyomban füstbe megy.
S elég, ha arcod megcsillan emitt már, hogy a másik
oldalra üdvözletet firkants s ráragaszd a bélyeget.
A szoba fehér falai még fehérebbre válnak
a rájuk mintegy elrettentésül vetett
pillantástól, mely nem a mezők tágasságát,
hanem a spektrumból hiányzó színeiket szokta meg.
Sok mindent megbocsáthatunk a dolognak – s a leginkább ott,
ahol e dolog véget ér. Végső soron a kíváncsiság érzete,
eme üres terek s a hozzájuk tartozó absztrakt tájak
iránt, képezi magát a művészetet.
Az új életben jobb a felleg, mint a nap. A zápor,
szünetlen lévén, olyan, akár az önismeret.
A maga idején a vonat, melyet nem is vártál
a peronon esőköpenyben, késés nélkül érkezett.
Hogy hol a horizont, arra a vitorla a mérce.
Többre tartja a szem habnál, rongynál a szappanmaradékot.
S ha kérdi valaki: „ki vagy?", feleld: „ki, én-e?
én senki", mint Odüsszeusz, becsapva Polüphémoszt.
1988.
____________________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)