Új Jules Verne
Новый Жюль Верн
I
A horizont tökéletes körvonal, bárhol nézed, semmi sem hibádzik.
Korvett hasítja a habot, olyan, mint Liszt Ferenc profilja.
Nyikorognak a kötelek. Csupasz ülepű majom mászik
elő a természettudós kabinjából visítva.
Delfin-kíséret. Egyszer valaki megfigyelte:
a himbálózást csak a bár palackjai bírják ki tán.
Az anekdota poénját a szél sodorja el, de
öklét emelve ront reá az árbocra a kapitány.
Olykor az étteremből Brahms utolsó bagatellje szól dörögve.
A navigációs tiszt körzőjével játszik, s mélán horgad
az útvonal egyenesére. S távcsövében az előtte
kitáruló tér a tat mögött elmaradóval összeolvad.
II
Utast a matróztól megkülönbözteti
a selyeminge surrogása,
mit fal s melyik kajüt lakása, és hogy valamely ostoba kérdését
ismételgeti.
Matrózt a hadnagytól megkülönbözteti
a vállapok hiánya,
az életévek száma,
és hajókötélként megfeszülő idegei.
A hadnagyot s a kapitányt megkülönbözteti
a rangjelzés, a szemük villogása,
valamint Blanche vagy Françoise fényképei,
s a hadnagy kezében „A tőke", Maupassant meg „A tiszta ész kritikája".
A kapitányt s az admiralitást megkülönbözteti,
hogy a gondolatai is magányosak,
s a kékség undorítja csak,
s az apósa birtokán töltött víkendre emlékezik.
S csak a hajó nem különbözik más hajóktól.
A hajó, hullámhegyről hullámvölgybe bukva,
egyidejűleg emlékeztet fákra és darukra,
miknek lába alól a föld kifordult.
III / Beszélgetések a hajó-étteremben
„A főherceg, természetesen, szörnyeteg. De nem szabad
tagadni, hogy azért érdemei se ritkák..." –
„Az urak a rabszolgaságot vitatják meg. A rabok uraikat.
Valami circulus vitiosus ez!" – „Nem, mentőöv inkább!"
„Csodás ez a Jeresi!" – „Egész éjjel nem aludtam.
Borzasztó ez a nap: a vállam pecsenyére sült."
„... S mi van, ha léket kaptunk? Olvastam, lék támad gyakran.
Képzelje csak, mi lesz, ha léket kaptunk, és elsüllyedünk!
Ön süllyedt már el, hadnagy?" – „Soha. De belémkóstolt egy cápa." –
„Igazán? Érdekes... De képzelje – lék támad... És valóban..."
„Nos, akkor a 12/Béből a fedélzetre feljön majd a dáma."
„Ki ő?" – „A főkormányzó lánya, aki útban van Curaçaóba."
IV / Beszélgetések a fedélzeten
„Én is, professzor úr, szerettem volna ifjan
rálelni egy szigetre, vadra, bacilusra." –
„S mi volt az akadály?" – „Magolni sose bírtam.
Aztán meg – a zsozsó." – „Pardon?" – Hogy mondjam... kaparj, kurta!
„Az ember, mi is az? Afféle szúnyogfajta!"
„Mondja, monsieur, az oroszok mit értenek gumin?"
„Voldemar, ön harapdál! Voldemar, hagyja abba!
Ne feledje, hogy én..." – „Bocsásson meg, cousine!"
„Hallod, haver?" – „De mit?" – „Figyelj csak távolabbra!"
„Hová?" – „Ott, jobbra." – „Nem látom." – „Ott." – „De hisz ez...
Akár egy cet. Csomagolópapírod van?" – „Nem, csak újság...
De hát növekszik egyre! Figyeld, egyre növeksz..."
V
Érdekesebb a tenger, mint a száraz.
Minden másnál változatosabb.
Kívül és belül. Mi vonzóbb, válassz!
A körte-e vagy a halak?
A földön minden négy falhoz tető jut.
Farkastól, medvétől rettegünk,
a medvétől kevésbé, őt Misának hívjuk,
vagy Fegyának, ha futja rá a képzeletünk.
Ám a tengeren mindennek nyoma sincsen.
Az ős bálna jogosan vonakodik,
hogy afféle Borjának tekintsem.
Az ő igazi neve Dick.
A tenger – olykor kellemetlen – meglepetéssel telis-teli.
Némelyiknek okát sem találva:
ne fogd a Holdra, bár a foltok ragyája veri,
se nők, se férfiak rosszindulatára.
A tengerlakók vére a mienknél hidegebb; még
halboltban is vérfagyasztó a küllemük.
Ha Darwin közéjük merül le, a „dzsungeltörvényt"
nem ismernénk – vagy lenne más elméletünk.
VI
„Kapitány, itt süllyedt el a »Fekete herceg«
tisztázatlan körülmények között." „Benz hadnagy!
Menjen a kajütjébe és aludja ki magát!" –
„De az orosz »Vityáz« is ugyanitt veszett el." –
„Benz hadnagy! Azt hiszi, örül
e viccnek bárki is?" – „Tisztázatlan körül..."
A korvett tör előre változatlanul.
Tatja mögött – Európa, Ázsia, Afrika, az Óvilág s az Új.
A vitorlák profilból kérdőjelnek tetszenek.
De őrzi a tér a feleletet.
VII
„Irina" – „Hallgatlak." – „Nézz csak ki, nincs is távol." –
„De hát aludtam." – „Mindegy. Nézz csak oda!" – „Merre?" –
„A hajóablakon túl." – „Az... egy tengeralattjáró." –
„De tekereg!" – „Na és? Miért ne tekeregne?
Csak fénytörés." – „Irina!" – „Ne rángass neglizsében!" –
„De hát nézz már oda!" – „Hagyj békén végre már!
„Jó, nézem. Tekereg... de hiszen ez... ez éppen
egy óriás polip!... S felénk tart! Nyikoláj..."
VIII
A tenger kívülről holtnak tetszik, pedig
szörnyek nyüzsögnek benne, ám nem látja senki itt,
csak az, aki elérte mélyeit.
Mit olykor a fenékhálók is bizonyítanak.
Vagy hullámok, ha bágyadtan villódzanak,
tükrözve, mi történik a paplan alatt.
A víz színén az ember sokkal gyorsabban úszik,
mint a víz alatt, hol fürgeségéből veszít.
Váratlanul megszomjazik.
Ott lent, a víz alatt, ha torka szárad,
az élet hirtelen rövidnek látszhat.
A víz alatt az ember csak tengeralattjáróként járhat.
Szájából száznyi buborék-trió száll.
Szemében alkonyat ekvivalense rózsáll.
Fülében „egy, kettő, hármat" számláló közönyös hang kószál.
IX
„Kedves Blanche, én írok néked, ki most egy hatalmas polipban csücsül.
Csodás, de írószereim s a te fényképed megmaradtak.
Nedves, fojtó a lég. De nem vagyok egyedül:
mellettem két vadember, s ukalelén játszogatnak.
Fő, hogy sötét van. Ha erőltetem szemem,
árkádokat s boltíveket látok. Erősen zúg fülem.
A polip emésztési rendszerét tanulmány tárgyává teszem.
Ez a szabadulásom útja. Csókol Jacques hűségesen."
„Tán ilyen volt az anyaméhben... De még örülhetek a polipnak.
Mivel a fenékre is kerülhettem volna avagy cápafogra.
Még mindig keresek. A vademberek meg nem foghatók dologra.
Bármit kérdezek tőlük, egyre csak „huli-huliznak".
Köröttem végtelen, síkos, tekergőző alagutak.
Valamiféle különös, összefonódó rendszer.
Tán képzelődöm, ám tegnapi kutatásaim alatt
találtam valakit, aki magát Nemo kapitánynak nevezte."
„Megint Nemo. Meghívott engem vendégségbe. Én meg
elmentem. Azt mondja, õ tenyésztette ki a polipot.
Mint a társadalom elleni tiltakozást. Családja volt régen,
felesége stb. És végül ide jutott:
nincs semmi mása. Azt mondja, a világ elmerült a rosszban.
A polipja (becézve – Polja) megbünteti a kőszívűséget
s a gőgöt is, amely a földön került hatalomra.
Megígérte, halhatatlan leszek, ha itt maradok véle."
„Kedd. Vacsora Nemónál. A bort s kaviárt
(a „Hercegről" s „Vityázról") a vadak szolgálták fel, állva
s fogcsikorgatva. Folytattuk a tegnapi vitát
a halhatatlanságról. Pascal „Gondolatai" s mit ad a Scala.
Képzeld el ezt az estét. A polip – mindenfelől.
Nemo szakállasan, s mint csecsemőé, oly kékek a szemei.
Összeszorul a szív, ha elgondolod, mily rossz néki egyedül..."
(Itt megszakadnak Benz hadnagy Blanche Delarue-hoz írt levelei.)
X
Ha egy hajó nem érkezik meg a kijelölt kikötőbe
sem idejében, sem később, sosem,
a társaság igazgatója így szól: „Az ördögbe!"
az admiralitás meg: „Istenem!"
Egyiknek sincs igaza. De honnan tudnának
arról, mi történt. Hisz hiába faggatod
a sirályt s cápát, ha teli a szája,
vadászkutyádat se indíthatod
nyomára. S ugyan miféle nyomok vezetnek
az óceánon? Mindez csak süket
duma. Még egy győzelme a vizeknek
a szárazföld felett.
Az óceánon minden hirtelen leáldozik.
De aztán a víz, míg elnyeli végül,
soká sodor deszkákat, árbocok szilánkjait,
mentőöveket – ujjlenyomat nélkül.
És aztán jön az ősz, utána meg a tél.
Erősen fúj a sirokkó. Még a legjobb ügyvédnek
is eszét veszi a hullám s a szél
az alkony szépségével.
És világossá válik, hogy hiába faggatod, akár a szád
segít, akár egy korszerű rádiószonda,
a víz fodrát, mely foldozgatja vonalát
a kéklő horizontnak.
Valamit írnak a lapok, így vagy úgy magyarázva
a tényeket, melyekből úgyse sok van.
Egy nő, barnában, kapaszkodik az ajtófélfába,
aztán a földre roskad.
A horizont hibátlan. A legében só és jód van.
A messzeség hullámain bolyongván
egy névtelen tárgy úszik. És a Lloydban
harang kondul meg tompán.
1976
____________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)
I
A horizont tökéletes körvonal, bárhol nézed, semmi sem hibádzik.
Korvett hasítja a habot, olyan, mint Liszt Ferenc profilja.
Nyikorognak a kötelek. Csupasz ülepű majom mászik
elő a természettudós kabinjából visítva.
Delfin-kíséret. Egyszer valaki megfigyelte:
a himbálózást csak a bár palackjai bírják ki tán.
Az anekdota poénját a szél sodorja el, de
öklét emelve ront reá az árbocra a kapitány.
Olykor az étteremből Brahms utolsó bagatellje szól dörögve.
A navigációs tiszt körzőjével játszik, s mélán horgad
az útvonal egyenesére. S távcsövében az előtte
kitáruló tér a tat mögött elmaradóval összeolvad.
II
Utast a matróztól megkülönbözteti
a selyeminge surrogása,
mit fal s melyik kajüt lakása, és hogy valamely ostoba kérdését
ismételgeti.
Matrózt a hadnagytól megkülönbözteti
a vállapok hiánya,
az életévek száma,
és hajókötélként megfeszülő idegei.
A hadnagyot s a kapitányt megkülönbözteti
a rangjelzés, a szemük villogása,
valamint Blanche vagy Françoise fényképei,
s a hadnagy kezében „A tőke", Maupassant meg „A tiszta ész kritikája".
A kapitányt s az admiralitást megkülönbözteti,
hogy a gondolatai is magányosak,
s a kékség undorítja csak,
s az apósa birtokán töltött víkendre emlékezik.
S csak a hajó nem különbözik más hajóktól.
A hajó, hullámhegyről hullámvölgybe bukva,
egyidejűleg emlékeztet fákra és darukra,
miknek lába alól a föld kifordult.
III / Beszélgetések a hajó-étteremben
„A főherceg, természetesen, szörnyeteg. De nem szabad
tagadni, hogy azért érdemei se ritkák..." –
„Az urak a rabszolgaságot vitatják meg. A rabok uraikat.
Valami circulus vitiosus ez!" – „Nem, mentőöv inkább!"
„Csodás ez a Jeresi!" – „Egész éjjel nem aludtam.
Borzasztó ez a nap: a vállam pecsenyére sült."
„... S mi van, ha léket kaptunk? Olvastam, lék támad gyakran.
Képzelje csak, mi lesz, ha léket kaptunk, és elsüllyedünk!
Ön süllyedt már el, hadnagy?" – „Soha. De belémkóstolt egy cápa." –
„Igazán? Érdekes... De képzelje – lék támad... És valóban..."
„Nos, akkor a 12/Béből a fedélzetre feljön majd a dáma."
„Ki ő?" – „A főkormányzó lánya, aki útban van Curaçaóba."
IV / Beszélgetések a fedélzeten
„Én is, professzor úr, szerettem volna ifjan
rálelni egy szigetre, vadra, bacilusra." –
„S mi volt az akadály?" – „Magolni sose bírtam.
Aztán meg – a zsozsó." – „Pardon?" – Hogy mondjam... kaparj, kurta!
„Az ember, mi is az? Afféle szúnyogfajta!"
„Mondja, monsieur, az oroszok mit értenek gumin?"
„Voldemar, ön harapdál! Voldemar, hagyja abba!
Ne feledje, hogy én..." – „Bocsásson meg, cousine!"
„Hallod, haver?" – „De mit?" – „Figyelj csak távolabbra!"
„Hová?" – „Ott, jobbra." – „Nem látom." – „Ott." – „De hisz ez...
Akár egy cet. Csomagolópapírod van?" – „Nem, csak újság...
De hát növekszik egyre! Figyeld, egyre növeksz..."
V
Érdekesebb a tenger, mint a száraz.
Minden másnál változatosabb.
Kívül és belül. Mi vonzóbb, válassz!
A körte-e vagy a halak?
A földön minden négy falhoz tető jut.
Farkastól, medvétől rettegünk,
a medvétől kevésbé, őt Misának hívjuk,
vagy Fegyának, ha futja rá a képzeletünk.
Ám a tengeren mindennek nyoma sincsen.
Az ős bálna jogosan vonakodik,
hogy afféle Borjának tekintsem.
Az ő igazi neve Dick.
A tenger – olykor kellemetlen – meglepetéssel telis-teli.
Némelyiknek okát sem találva:
ne fogd a Holdra, bár a foltok ragyája veri,
se nők, se férfiak rosszindulatára.
A tengerlakók vére a mienknél hidegebb; még
halboltban is vérfagyasztó a küllemük.
Ha Darwin közéjük merül le, a „dzsungeltörvényt"
nem ismernénk – vagy lenne más elméletünk.
VI
„Kapitány, itt süllyedt el a »Fekete herceg«
tisztázatlan körülmények között." „Benz hadnagy!
Menjen a kajütjébe és aludja ki magát!" –
„De az orosz »Vityáz« is ugyanitt veszett el." –
„Benz hadnagy! Azt hiszi, örül
e viccnek bárki is?" – „Tisztázatlan körül..."
A korvett tör előre változatlanul.
Tatja mögött – Európa, Ázsia, Afrika, az Óvilág s az Új.
A vitorlák profilból kérdőjelnek tetszenek.
De őrzi a tér a feleletet.
VII
„Irina" – „Hallgatlak." – „Nézz csak ki, nincs is távol." –
„De hát aludtam." – „Mindegy. Nézz csak oda!" – „Merre?" –
„A hajóablakon túl." – „Az... egy tengeralattjáró." –
„De tekereg!" – „Na és? Miért ne tekeregne?
Csak fénytörés." – „Irina!" – „Ne rángass neglizsében!" –
„De hát nézz már oda!" – „Hagyj békén végre már!
„Jó, nézem. Tekereg... de hiszen ez... ez éppen
egy óriás polip!... S felénk tart! Nyikoláj..."
VIII
A tenger kívülről holtnak tetszik, pedig
szörnyek nyüzsögnek benne, ám nem látja senki itt,
csak az, aki elérte mélyeit.
Mit olykor a fenékhálók is bizonyítanak.
Vagy hullámok, ha bágyadtan villódzanak,
tükrözve, mi történik a paplan alatt.
A víz színén az ember sokkal gyorsabban úszik,
mint a víz alatt, hol fürgeségéből veszít.
Váratlanul megszomjazik.
Ott lent, a víz alatt, ha torka szárad,
az élet hirtelen rövidnek látszhat.
A víz alatt az ember csak tengeralattjáróként járhat.
Szájából száznyi buborék-trió száll.
Szemében alkonyat ekvivalense rózsáll.
Fülében „egy, kettő, hármat" számláló közönyös hang kószál.
IX
„Kedves Blanche, én írok néked, ki most egy hatalmas polipban csücsül.
Csodás, de írószereim s a te fényképed megmaradtak.
Nedves, fojtó a lég. De nem vagyok egyedül:
mellettem két vadember, s ukalelén játszogatnak.
Fő, hogy sötét van. Ha erőltetem szemem,
árkádokat s boltíveket látok. Erősen zúg fülem.
A polip emésztési rendszerét tanulmány tárgyává teszem.
Ez a szabadulásom útja. Csókol Jacques hűségesen."
„Tán ilyen volt az anyaméhben... De még örülhetek a polipnak.
Mivel a fenékre is kerülhettem volna avagy cápafogra.
Még mindig keresek. A vademberek meg nem foghatók dologra.
Bármit kérdezek tőlük, egyre csak „huli-huliznak".
Köröttem végtelen, síkos, tekergőző alagutak.
Valamiféle különös, összefonódó rendszer.
Tán képzelődöm, ám tegnapi kutatásaim alatt
találtam valakit, aki magát Nemo kapitánynak nevezte."
„Megint Nemo. Meghívott engem vendégségbe. Én meg
elmentem. Azt mondja, õ tenyésztette ki a polipot.
Mint a társadalom elleni tiltakozást. Családja volt régen,
felesége stb. És végül ide jutott:
nincs semmi mása. Azt mondja, a világ elmerült a rosszban.
A polipja (becézve – Polja) megbünteti a kőszívűséget
s a gőgöt is, amely a földön került hatalomra.
Megígérte, halhatatlan leszek, ha itt maradok véle."
„Kedd. Vacsora Nemónál. A bort s kaviárt
(a „Hercegről" s „Vityázról") a vadak szolgálták fel, állva
s fogcsikorgatva. Folytattuk a tegnapi vitát
a halhatatlanságról. Pascal „Gondolatai" s mit ad a Scala.
Képzeld el ezt az estét. A polip – mindenfelől.
Nemo szakállasan, s mint csecsemőé, oly kékek a szemei.
Összeszorul a szív, ha elgondolod, mily rossz néki egyedül..."
(Itt megszakadnak Benz hadnagy Blanche Delarue-hoz írt levelei.)
X
Ha egy hajó nem érkezik meg a kijelölt kikötőbe
sem idejében, sem később, sosem,
a társaság igazgatója így szól: „Az ördögbe!"
az admiralitás meg: „Istenem!"
Egyiknek sincs igaza. De honnan tudnának
arról, mi történt. Hisz hiába faggatod
a sirályt s cápát, ha teli a szája,
vadászkutyádat se indíthatod
nyomára. S ugyan miféle nyomok vezetnek
az óceánon? Mindez csak süket
duma. Még egy győzelme a vizeknek
a szárazföld felett.
Az óceánon minden hirtelen leáldozik.
De aztán a víz, míg elnyeli végül,
soká sodor deszkákat, árbocok szilánkjait,
mentőöveket – ujjlenyomat nélkül.
És aztán jön az ősz, utána meg a tél.
Erősen fúj a sirokkó. Még a legjobb ügyvédnek
is eszét veszi a hullám s a szél
az alkony szépségével.
És világossá válik, hogy hiába faggatod, akár a szád
segít, akár egy korszerű rádiószonda,
a víz fodrát, mely foldozgatja vonalát
a kéklő horizontnak.
Valamit írnak a lapok, így vagy úgy magyarázva
a tényeket, melyekből úgyse sok van.
Egy nő, barnában, kapaszkodik az ajtófélfába,
aztán a földre roskad.
A horizont hibátlan. A legében só és jód van.
A messzeség hullámain bolyongván
egy névtelen tárgy úszik. És a Lloydban
harang kondul meg tompán.
1976
____________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)