Versek az árvának
Стихи сироте
Ment az utcán egy gyerek,
fagytól kéken reszketett,
ment az utcán egy anyóka,
ő az árvát kézen fogta...
1.
A múló archoz csak keret
a hegyek jeges tiarája.
A várfalon ma kezemet
beletúrtam a borostyán hajába.
Ma fenyőtörzsek rácsa állt
előttem minden útamon keresztbe.
Ma fölvettem egy tulipánt:
mint gyermekáll, simult a tenyerembe.
1936. augusztus 16-17.
(Rab Zsuzsa fordítása)
2.
Ölellek téged hegykoszoruval,
e csipkés gránitkoronával.
(Mulattatlak a szív szavaival –
enyhüljön fojtó éjed álma!)
E hűbéres kastély köveivel,
a repkény prémmeleg kezével –
tudod, a repkény hány követ ölel
száznégy kezével-csermelyével?
De én se lonc, se repkény nem vagyok!
Még te – ki mindenemnél drágább –
se vagy fogoly, szabadon járhatod
gondolataim minden táját!
...Ölel virágok és kutak köre,
hová a kő – már őszen – csobban!
Oltalmazód az árvaság öle:
magányom késő ősze ott van!
(Így szőtt a szőke fürtjeimbe szált
a szál után ezüstlő őszöm!)
... S folyó ölel, mely kettős ágra vált,
hogy szigetét ölelje őszen.
Szavoja s Piemont magába zár,
és – hegygerinceket repesztve –
ölellek téged én a láthatár
kékségével – a két kezemmel!
1936. augusztus 21-24.
3.
(BARLANG)
Vinnélek – a mélybe –
barlangbeli méhbe:
sárkány odujába,
a párduc zugába.
Párducszoritásba
– vinnélek – halálba.
Természet ölébe, meleg nyoszolyára.
Hol párduci irhám levetve-lerántva
a földre...
– Örökre adom tanulásra
a szíved: a repkény-, lonctanodába –
hol alva, kavarva, homályba takarva,
szövődik az ágak örök lakodalma...
Hol összefonódik a gránit, a kéreg,
szemhéjra örökre tapadva a kéz meg
– mint ágak – a véred...
Barlangba, se fénybe, se földi reménybe,
Beesvén a repkény rejtő köpenyébe...
Nincs fény se – fehérlő, kenyér – feketéllő:
rokonban – a lombban – a lelkeddel élő...
Ajtó – be ne verjék,
ablak – be ne törjék,
többé – mi sem essék,
végét – sose vessék!
De barlangi mélyek
is mára sekélyek!
Vinnélek – az éjbe –
barlangbeli méhbe.
Vinnélek –
a mélybe.
1936. augusztus 27.
4.
Jégkérgen –
a kedves,
pénzérmen –
a kedves,
jégkérgen, Guayana, Gyehenna tüzében – a kedves!
Fekélyben – a vágyott,
sírmélyből – a vágyott:
jöjj hát! – csupa csont bár – vágylak!
Bútól leteperve,
sötétbe kiverve,
ölembe utolszor ölelni – várlak!
S bár ránk gödör, pokolmély fenekedne –
Kedves, te, várlak! vágylak, betegem, te!
1936. szeptember 5-6.
5.
Mondogatom most – patakvizem
hadarja: – Kedves! beteg szivem!
A bánaté e recitativo:
– Hitványka! félholt! papírlegény, ó!
Garattól méhig – hosszába metszve:
– Kedveske, várlak! vágylak, beteg, te!
1935. szeptember 9.
6.
Végre megtaláltam azt,
aki kell nekem:
kinek támaszt és vigaszt
nyújt az életem.
Mi a szemnek nyár napja,
fűnek zöld a határ –
embernek, hogy támaszra
emberben talál.
Zápor hűse, nyár napja
nem kell úgy nekem,
s kezem se – mint támaszra
nyújtani kezem.
Ladogánál szélesebb,
szentebb, mint a menny –
az emberi sebeket
gyógyító kezem.
S mert fekély fertőzte meg
kezedet, szegény! –
vígaszul a kezemet
tűzbe tartom én!
1936. szeptember 11.
7.
Révedőn, gondolva arra,
kit találni nem lehet,
mákfejek közt haladva,
lefejeztem kertemet.
Egyszer majd, egy forró nyáron,
míg a réten lépeget
szórakozottan, halálom
így fejez le engemet.
1936. szeptember 5-6.
________________________
(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből. Baka István fordítása.)
Ment az utcán egy gyerek,
fagytól kéken reszketett,
ment az utcán egy anyóka,
ő az árvát kézen fogta...
1.
A múló archoz csak keret
a hegyek jeges tiarája.
A várfalon ma kezemet
beletúrtam a borostyán hajába.
Ma fenyőtörzsek rácsa állt
előttem minden útamon keresztbe.
Ma fölvettem egy tulipánt:
mint gyermekáll, simult a tenyerembe.
1936. augusztus 16-17.
(Rab Zsuzsa fordítása)
2.
Ölellek téged hegykoszoruval,
e csipkés gránitkoronával.
(Mulattatlak a szív szavaival –
enyhüljön fojtó éjed álma!)
E hűbéres kastély köveivel,
a repkény prémmeleg kezével –
tudod, a repkény hány követ ölel
száznégy kezével-csermelyével?
De én se lonc, se repkény nem vagyok!
Még te – ki mindenemnél drágább –
se vagy fogoly, szabadon járhatod
gondolataim minden táját!
...Ölel virágok és kutak köre,
hová a kő – már őszen – csobban!
Oltalmazód az árvaság öle:
magányom késő ősze ott van!
(Így szőtt a szőke fürtjeimbe szált
a szál után ezüstlő őszöm!)
... S folyó ölel, mely kettős ágra vált,
hogy szigetét ölelje őszen.
Szavoja s Piemont magába zár,
és – hegygerinceket repesztve –
ölellek téged én a láthatár
kékségével – a két kezemmel!
1936. augusztus 21-24.
3.
(BARLANG)
Vinnélek – a mélybe –
barlangbeli méhbe:
sárkány odujába,
a párduc zugába.
Párducszoritásba
– vinnélek – halálba.
Természet ölébe, meleg nyoszolyára.
Hol párduci irhám levetve-lerántva
a földre...
– Örökre adom tanulásra
a szíved: a repkény-, lonctanodába –
hol alva, kavarva, homályba takarva,
szövődik az ágak örök lakodalma...
Hol összefonódik a gránit, a kéreg,
szemhéjra örökre tapadva a kéz meg
– mint ágak – a véred...
Barlangba, se fénybe, se földi reménybe,
Beesvén a repkény rejtő köpenyébe...
Nincs fény se – fehérlő, kenyér – feketéllő:
rokonban – a lombban – a lelkeddel élő...
Ajtó – be ne verjék,
ablak – be ne törjék,
többé – mi sem essék,
végét – sose vessék!
De barlangi mélyek
is mára sekélyek!
Vinnélek – az éjbe –
barlangbeli méhbe.
Vinnélek –
a mélybe.
1936. augusztus 27.
4.
Jégkérgen –
a kedves,
pénzérmen –
a kedves,
jégkérgen, Guayana, Gyehenna tüzében – a kedves!
Fekélyben – a vágyott,
sírmélyből – a vágyott:
jöjj hát! – csupa csont bár – vágylak!
Bútól leteperve,
sötétbe kiverve,
ölembe utolszor ölelni – várlak!
S bár ránk gödör, pokolmély fenekedne –
Kedves, te, várlak! vágylak, betegem, te!
1936. szeptember 5-6.
5.
Mondogatom most – patakvizem
hadarja: – Kedves! beteg szivem!
A bánaté e recitativo:
– Hitványka! félholt! papírlegény, ó!
Garattól méhig – hosszába metszve:
– Kedveske, várlak! vágylak, beteg, te!
1935. szeptember 9.
6.
Végre megtaláltam azt,
aki kell nekem:
kinek támaszt és vigaszt
nyújt az életem.
Mi a szemnek nyár napja,
fűnek zöld a határ –
embernek, hogy támaszra
emberben talál.
Zápor hűse, nyár napja
nem kell úgy nekem,
s kezem se – mint támaszra
nyújtani kezem.
Ladogánál szélesebb,
szentebb, mint a menny –
az emberi sebeket
gyógyító kezem.
S mert fekély fertőzte meg
kezedet, szegény! –
vígaszul a kezemet
tűzbe tartom én!
1936. szeptember 11.
7.
Révedőn, gondolva arra,
kit találni nem lehet,
mákfejek közt haladva,
lefejeztem kertemet.
Egyszer majd, egy forró nyáron,
míg a réten lépeget
szórakozottan, halálom
így fejez le engemet.
1936. szeptember 5-6.
________________________
(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből. Baka István fordítása.)