Vertumnus
Вертумн
Gianni Buttafava emlékének
I
Először számodra idegen szélességi körön láttalak.
Lábad se tetted be oda; de a dicsőséged elérte
a tájakat, hol a gyümölcsöket többnyire agyagból csinálják.
Térdig hóban magasodtál előttem, hófehéren,
s mi több – mezítelen, a féllábú s szintén csupasz
fák társaságában, az alacsony hőmérsékletek specialistája
minőségében. „Római istenség" –
hirdette a kifakult tábla,
s nekem te isten is voltál, amennyiben a múltról többet
tudtál, mint én (a jövő akkoriban engem
kevésbé érdekelt még).
Másrészt meg göndör fürtöd, széles arcod
miatt a kortársamnak tetszettél. S habár egy szót sem
érthettél helyi dialektusunkból, szót értettünk valahogy.
Kezdetben én fecsegtem; Pomonáról valamicskét,
folyóink kanyarairól, a szeszélyes időjárásról, pénzről,
a zöldséghiányról, az évszakok szeszélyes
váltakozásáról – oly dolgokról, melyekről véltem, te is érted,
ha nem is lényegük tekintve, de a panasz hasonló
tónusa révén. Lassan-lassan (a panasz univerzális
ősnyelv; nem volt más, bizonyára, egykor,
mint „juj" meg „jaj") te kezdtél reagálni:
homlokráncolva, hunyorítva; arcod alsó része
mintegy felolvadt, s megmozdult az ajkad.
„Vertumnus" – préselted ki végül. – „Engem Vertumnusnak hívnak."
II
Télvégi, szürke, pontosabban színtelen napon volt.
Végtagjaid, vállad, törzsed, ahogyan témáról témára
szökdeltünk, lassan-lassan
rózsásak lettek és szövetbe burkolóztak:
ing, nadrág, tökfedő, zakó, sötétzöld
télikabát, Balansiagi-márkájú cipő.
Kívül is egyre langyosabb lett, s te időnként, megdermedve,
feszülten hallgatóztál: hogy susog a park,
olykor ragacsos levelet sodorgattál, keresve
a pontos szót, a pontosabb kifejezést.
Mindenesetre, ha nem tévedek,
azon pillanatig, mikor felbuzdulva alaposan,
szónokoltam a történelemről, a háborúkról, éhínségről,
aljas kormányzatokról, elvirágzott már az orgona,
s te ültél a padon, emlékeztetve messziről
egy közönséges állampolgárra, kit meggyötört az állam;
a hőmérsékleted 36,6 volt.
„Menjünk!" – szóltál hozzám, a könyökömhöz érve.
„Menjünk; megmutatom neked a tájat, ahol születtem s felnőttem."
III
Az út oda, természetesen, felhőkön át vezetett,
melyek színe hol gipszre, hol márványra emlékeztetett, ám
olyannyira, hogy úgy tetszett, te éppen erre
gondoltál: elmosódott körvonalakra meg a
káoszra, a világ-romokra. De ez jelentette volna
a jövőt – abban az időben, amikor te már
léteztél. Valamivel később, kihalt kávéházban,
egy naptól fehérre hevített, alvó városka zugán,
hol egy túlbuzgó építész miatt most minden csupa boltív,
megértettem, hogy tévedek, beszélgetésed hallva
egy helyi vénasszonnyal. Ez a nyelv elegynek bizonyult:
az örökzöld suttogás és az örökkéken csevegő hullámok
elegyének – s olyan sebesnek, hogy beszélgetésetek alatt
te a szemem előtt többször is átváltoztál őbeléje.
„Ki volt ez?" – kérdeztem később, mikor kimentünk.
„Ez?" – megvontad a vállad. „Senki. Istennő – tenéked."
IV
Kissé hűvösödött már. Velünk szemben gyakran
bukkantak fel járókelők. Néhányan biccentettek,
mások meg félrenéztek, csak profiljuk látszott.
Azonban valamennyi fekete hajú volt.
Mindegyikük háta mögött kifogástalan perspektíva,
a gyerekek mögött is. Ami meg az öregeket illeti:
övék mintha begörbült volna kissé, mint a csigaház.
Valóban, a múltból mindenhol sokkal több volt,
mint a jelenből. Több évezred,
mint csillogó autócsoda. Az emberek s a szobrok,
közeledésük s távolodásuk mértékében,
nem növekedtek és nem kisebbedtek,
megértvén, hogy nagyságuk változhatatlan.
Furcsa volt téged természetes környezetben látnom.
De az a tény kevésbé furcsa volt, hogy szinte mind
értettek engem. Ezt bizonyára az ideális
akusztika okozta, az architektúra mesterműve,
vagy – a te beavatkozásod; az abszolút hallás
tehetsége a tagolatlan hangokat megérteni.
V
„Ne csodálkozz: specialitásom a metamorfózis.
Bárkire nézek – tüstént azzá lesz, mi én vagyok.
Tenéked ez kapóra jön. Külföldön legalábbis."
VI
Negyedszázad múltán hallom a hangodat, Vertumnus,
ahogy e szavakat kiejted, s érzem magamon
dél szülötténél szokatlanul szürke szemed fürkésző
tekintetét. A háttér – pálmák,
akár a tramontána által összeborzolt
kínai hieroglifák, és ciprusok,
mint egyiptomi obeliszkek.
Délidő; roskatag balusztrád;
és Lombardia napjától befröcskölt halandó arcmása
az istenségnek, mely számára ideiglenes,
de számomra az egyetlen. Kopaszodón, bajusszal,
inkább à la Maupassant, mintsem Nietzsche,
erősen – tán a nagyobb kamuflázs kedvéért –
kitágult törzzsel. Másrészt nem nekem kell
az átmérővel dicsekednem, Szaturnusznak tettetnem magam,
a teleszkóppal kacérkodni. Semmi sem adatik ingyen,
az idő különösképp. A mi gyűrűink –
inkább a fák évgyűrűi a tönkök távlatával,
semmint falusi körtáncé vagy
az ölelésé. Érinteni téged éppen olyan, mint
a sejtek asztronómiai összegét érinteni,
melyeknek ára örökkön – a sors,
de amellyel csakis a gyöngédség arányos.
VII
S berendezkedtem a világban, melyben gesztusod s szavad
csalhatatlanok voltak. A mimikrit, az utánzást
lojalitásnak tartották. Elsajátítottam a tereppel –
úgymint bútorzattal és redőnnyel – való összeolvadás művészetét
(ami évek során hatással volt a ruhatárra is).
Ajkamról beszélgetés közben időnként az egyes
számú névmás helyett a többes számú szólalt,
s ujjaimban a galagonyabokor élénksége ébredt.
Az óvakodó figyeléssel is felhagytam. Ha dobogást hallok
hátam mögül, nem remegek. Lapockáimmal, mint a cúgot,
érzem, hogy oszlopsor-benőtte utca húzódik mögöttem,
hogy messzi végén ugyancsak az Adria
hullámai kéklenek. Összegük, feltétlenül,
a te ajándékod, Vertumnus. Ha úgy tetszik – visszajáró,
aprópénz, amellyel a gazdag végtelenség
a végest elhalmozza olykor. Részben – babonából,
részben, bizonnyal, amennyiben egyedül
a véges az, mely a boldogság érzékelésére képes.
VIII
„Ebben az értelemben van az ilyeneknek, mint én," –
kuncogtál – „a magadfajtából némi haszna."
IX
Évek múltával úgy tetszett nekem, hogy az életöröm
mintegy a második természeteddé változott.
Még meg is játszottam magam, valóban oly veszélytelen
az istenségnek az öröm? Nem öröklétével fizet
vajon végeredményben életöröméért
az istenség? Te csak legyintettél. De senki,
senki, Vertumnusom, nem örült úgy a tündöklő vizeknek, a
bazilika téglájának, a fenyők tűleveleinek,
a kézírás makacsságának. Jobban, mint mi! Sokkal
jobban. Már úgy tetszett nekem, megfertőzött téged a mi
mindenevő természetünk. Valóban: a kilátást
a balkonról a tágas térre, a kongó harangokat,
a halak áramvonalát, a csak profilban látható
madár megszakadt koloratúr-áriáját,
a babér ovációvá erősödő ütemes tapsát,
bankjegyek zizegését – azok tudják megbecsülni csak,
kik tudják, holnap, legjobb esetben holnapután
mindennek vége lesz. Lehetséges, hogy éppen tőlük
tanulnak örömet, mosolyt a halhatatlanok.
(Hiszen a halhatatlanoktól idegenek az efféle aggodalmak.)
Ebben az értelemben van a magamfajtájából hasznod.
X
Senki sem tudta sohasem, hogy töltöd éjszakáid.
Ez nem is olyan különös, ha számításba vesszük
a származásod. Egykor, éjféltájt, a világ közepén,
homályos csillagok közt leltem én rád,
s te rám kacsintottál. Titkolódzás? De a kozmosz egyáltalán
nem titkolódzás. Épp fordítva: a kozmoszban minden
látható szabad szemmel, és takaró nélkül alszanak.
A közönséges csillag izzása olyan,
hogy ha kihűl, ábécét képes alkotni meg a
növényzetet, az idő formáját: azaz bennünket a
múltunkkal, a jövőnkkel, jelenünkkel
satöbbi. Mi csupán hőmérők
vagyunk, a jég fivérei s nővérei,
és nem a Betelgeuze. Téged a melegből alkottak,
s attól vagy mindenütt jelen levő. Nem könnyű elképzelni
téged valamely különálló, ráadásul fénylő pontban.
Ezért vagy láthatatlan. Az istenek nem hagynak nyomot
a lepedőn, utódaikról már nem is beszélve,
beérik a kézalkotta hasonlósággal,
egy kőfülkében vagy a fasor végén,
boldogok lévén, hogy kisebbségben maradtak.
XI
Jéghegy úszik a trópusok felé. A teve, füstöt eregetve,
valahol északon egy betonpiramist reklámoz.
Te szintén, ó jaj, kitanultad már, hogy nézd le
igazi kötelezettségeidet. Egyre inkább
egymásra hajaz a négy évszak, összekeveredve,
akár egy szenvedélyes utazó kopott
pénztárcájában a frank és a líra,
korona, márka, font és rubel.
A hírlapok „melegházhatásról" s a „közös piacról" fecsegnek,
de sajognak a csontok, akár otthon, akár egy külhoni ágyban.
Figyeled, még a naplopó Christo aknamezőn futó
elődje is elpusztul-széthull az évek során.
Az eredmény – a madarak nem kelnek útra
időben Afrikába, a hozzám hasonló pasasok
mind ritkábban s ritkábban térnek meg haza,
a lakbér meredeken felszökik. Nem elég, hogy lakni kell valahol,
de ráadásul jó sokat leperkálhatsz havonta.
„Minél banálisabb a klíma" – ahogy megjegyezted –,
„a jövendő annál előbb jelenné változik."
XII
Forró júliusi reggel a tested hőmérséklete
lejjebb zuhan, hogy elérje a nullát.
A hullaház horizontális tömege
úgy néz ki, mint a kertszobrászat
nyersanyaga. Kezdve a szívrohammal
s végezve a merevséggel. Ezúttal nem hatnak
többé a szavak sem: a nyelvem
számodra többé már nem idegen,
hogy kifüleld. És nem lehet
még egyszer ugyanabba a felhőbe lépni. Légy bár
isten. Annál inkább, ha nem vagy.
XIII
Télen a glóbusz gondolatban belapul. A szélességek,
különösen szürkületkor, egymásra csúsznak.
Az Alpok nem akadály. Az eljegesedés szaga terjeng.
Szaglik, tenném hozzá, a neolit és a paleolit.
Köznyelven – a jövő. Mivel az eljegesedés
a jövő kategóriája, amely oly idő,
mikor többé már senkit sem szeretsz,
még magadat sem. Mikor a holmid magadra öltöd,
még nem számítasz rá, hogy le is dobhatod hamarosan
valakinek a szobájában, aztán nem jöhetsz ki
a házból egy szál kék ingben, nem is beszélve
arról, hogy anyaszülten sem. Sokat tanultam
tőled, de mégsem ezt. Bizonyos értelemben
nincs a jövőben senki sem; bizonyos értelemben
senki se drága nékünk a jövőben.
Persze, ott mindenütt morénák és cseppkövek derengenek,
mint louvre-ok s felhőkarcolók szétfolyó körvonalai.
Persze, mozog valaki ott: vagy mamutok vagy
bogár-mutánsok alumíniumból, némelyek – sítalpon.
De te a szubtrópusok istene voltál, felügyelet
jogával erdővel vegyes feketeföld-zónák felett –
hona felett a múltnak. A jövőben nyoma sem lesz,
s te semmit sem tehetsz ott. Lassan elfoglalja
télen az Alpok láncait, a kedves Apennineket,
elragadva hol az erdei tisztást virágostul, hol egyszerűen
valami örökzöldet: magnóliát, babérágat;
és nem csak télen. A jövendő mindig
bekopogtat, ha meghal valaki.
Különösen, ha ember. Még inkább, ha isten.
XIV
A hajnal színeire kipingált kutya
az éjszaka-színű járókelőt csaholja.
XV
A múltban nem halnak meg, akiket szeretsz!
A múltban ők lesznek a távlat, vagy mögéje bújnak.
A múltban a hajtókák szűkebbek; egyetlen félcipőd
a radiátor előtt gőzölög, akár a bugi-vugi romja.
A múltban a kihalt parki ülőpad
keresztlécei sokaságával az egyenlőség
tébolyult jelére emlékeztet. A múlt szele
mindmáig felkavarja a latin
s a glagolita elegyét a lecsupázott parkban:
zsé, csé, sá, scsá plusz iksz, ipszilon és zé,
s te hangosan kacagsz: „Ahogy e vezetőtök mondta volt,
nem ismerek az abrakadabránál semmi jobbat."
XVI
Negyedszázad múltával egy hátgerinchez hasonló
villamos szikrát lobbant az alkonyi égen,
akár polgári díszlövést egy örökre kihunyt
ablak tiszteletére. Egy caravaggio két berninit ér,
gyapjúsállá vagy pedig egy opera-
áriává átalakulva. S ezek a metamorfózisok is
felügyelet nélkül maradva mára,
tehetetlenség folytán folytatódnak. Más tárgyak, amúgy,
megkövülnek abban az állapotban, melyben hagytad őket,
ezért aztán senkinek a zsebéhez
nem mérhetők. A ragaszkodás demonstrációja? Vagy csak hajlam
a monumentalitás iránt. Vagy az ajtót pimaszul
betöri a jövő, s az el nem adott lélek
szemünk előtt nyeli el a klasszika,
a piros fa és a Fabergé-tojás státuszát?
Legvalószínűbb az utóbbi. Ami metamorfózis ugyancsak,
s ugyancsak a te érdemed. Nem nekem kell a koszorúdat
fonnom, hogy halántékod ékesítse e rendkívül
aszályos esztendő végezetén.
Egy otrombán berendezett, de nagy lakásban,
mint juhászkutya, kit gazdája elhagyott,
négykézlábra ereszkedem,
s a parkettet kaparom, mintha alatta volna elásva –
mivelhogy onnan árad a meleg –
a te mostani létezésed.
A folyosón, a másik végén edények csörögnek;
az ajtón túl ruhaszegély suhog, s hideg huzat jár.
„Vertumnus" – suttogom, a barna padlódeszkához tapadva,
verejtékesen. – „Vertumnus, térj vissza hozzám!"
München, 1990. december
Vertumnus – a római mitológiában a változások istene (mind az évszakok, mind a folyók áramlása, mind a gyümölcsérés és az emberi hangulatok változásáé). A termékenység istennője, Pomona egyik férje volt.
Gianni Buttafava (1939-1990) híres színházi és filmkritikus volt, valamint az orosz irodalom elismert műfordítója.
A „caravaggio" és a „bernini" szavak szándékosan íródtak kisbetűvel, mivel egy aukción az egyikük művét kb. 100 millió, a másikét mindössze 50 millió lírára értékelték.
______________________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)
Gianni Buttafava emlékének
I
Először számodra idegen szélességi körön láttalak.
Lábad se tetted be oda; de a dicsőséged elérte
a tájakat, hol a gyümölcsöket többnyire agyagból csinálják.
Térdig hóban magasodtál előttem, hófehéren,
s mi több – mezítelen, a féllábú s szintén csupasz
fák társaságában, az alacsony hőmérsékletek specialistája
minőségében. „Római istenség" –
hirdette a kifakult tábla,
s nekem te isten is voltál, amennyiben a múltról többet
tudtál, mint én (a jövő akkoriban engem
kevésbé érdekelt még).
Másrészt meg göndör fürtöd, széles arcod
miatt a kortársamnak tetszettél. S habár egy szót sem
érthettél helyi dialektusunkból, szót értettünk valahogy.
Kezdetben én fecsegtem; Pomonáról valamicskét,
folyóink kanyarairól, a szeszélyes időjárásról, pénzről,
a zöldséghiányról, az évszakok szeszélyes
váltakozásáról – oly dolgokról, melyekről véltem, te is érted,
ha nem is lényegük tekintve, de a panasz hasonló
tónusa révén. Lassan-lassan (a panasz univerzális
ősnyelv; nem volt más, bizonyára, egykor,
mint „juj" meg „jaj") te kezdtél reagálni:
homlokráncolva, hunyorítva; arcod alsó része
mintegy felolvadt, s megmozdult az ajkad.
„Vertumnus" – préselted ki végül. – „Engem Vertumnusnak hívnak."
II
Télvégi, szürke, pontosabban színtelen napon volt.
Végtagjaid, vállad, törzsed, ahogyan témáról témára
szökdeltünk, lassan-lassan
rózsásak lettek és szövetbe burkolóztak:
ing, nadrág, tökfedő, zakó, sötétzöld
télikabát, Balansiagi-márkájú cipő.
Kívül is egyre langyosabb lett, s te időnként, megdermedve,
feszülten hallgatóztál: hogy susog a park,
olykor ragacsos levelet sodorgattál, keresve
a pontos szót, a pontosabb kifejezést.
Mindenesetre, ha nem tévedek,
azon pillanatig, mikor felbuzdulva alaposan,
szónokoltam a történelemről, a háborúkról, éhínségről,
aljas kormányzatokról, elvirágzott már az orgona,
s te ültél a padon, emlékeztetve messziről
egy közönséges állampolgárra, kit meggyötört az állam;
a hőmérsékleted 36,6 volt.
„Menjünk!" – szóltál hozzám, a könyökömhöz érve.
„Menjünk; megmutatom neked a tájat, ahol születtem s felnőttem."
III
Az út oda, természetesen, felhőkön át vezetett,
melyek színe hol gipszre, hol márványra emlékeztetett, ám
olyannyira, hogy úgy tetszett, te éppen erre
gondoltál: elmosódott körvonalakra meg a
káoszra, a világ-romokra. De ez jelentette volna
a jövőt – abban az időben, amikor te már
léteztél. Valamivel később, kihalt kávéházban,
egy naptól fehérre hevített, alvó városka zugán,
hol egy túlbuzgó építész miatt most minden csupa boltív,
megértettem, hogy tévedek, beszélgetésed hallva
egy helyi vénasszonnyal. Ez a nyelv elegynek bizonyult:
az örökzöld suttogás és az örökkéken csevegő hullámok
elegyének – s olyan sebesnek, hogy beszélgetésetek alatt
te a szemem előtt többször is átváltoztál őbeléje.
„Ki volt ez?" – kérdeztem később, mikor kimentünk.
„Ez?" – megvontad a vállad. „Senki. Istennő – tenéked."
IV
Kissé hűvösödött már. Velünk szemben gyakran
bukkantak fel járókelők. Néhányan biccentettek,
mások meg félrenéztek, csak profiljuk látszott.
Azonban valamennyi fekete hajú volt.
Mindegyikük háta mögött kifogástalan perspektíva,
a gyerekek mögött is. Ami meg az öregeket illeti:
övék mintha begörbült volna kissé, mint a csigaház.
Valóban, a múltból mindenhol sokkal több volt,
mint a jelenből. Több évezred,
mint csillogó autócsoda. Az emberek s a szobrok,
közeledésük s távolodásuk mértékében,
nem növekedtek és nem kisebbedtek,
megértvén, hogy nagyságuk változhatatlan.
Furcsa volt téged természetes környezetben látnom.
De az a tény kevésbé furcsa volt, hogy szinte mind
értettek engem. Ezt bizonyára az ideális
akusztika okozta, az architektúra mesterműve,
vagy – a te beavatkozásod; az abszolút hallás
tehetsége a tagolatlan hangokat megérteni.
V
„Ne csodálkozz: specialitásom a metamorfózis.
Bárkire nézek – tüstént azzá lesz, mi én vagyok.
Tenéked ez kapóra jön. Külföldön legalábbis."
VI
Negyedszázad múltán hallom a hangodat, Vertumnus,
ahogy e szavakat kiejted, s érzem magamon
dél szülötténél szokatlanul szürke szemed fürkésző
tekintetét. A háttér – pálmák,
akár a tramontána által összeborzolt
kínai hieroglifák, és ciprusok,
mint egyiptomi obeliszkek.
Délidő; roskatag balusztrád;
és Lombardia napjától befröcskölt halandó arcmása
az istenségnek, mely számára ideiglenes,
de számomra az egyetlen. Kopaszodón, bajusszal,
inkább à la Maupassant, mintsem Nietzsche,
erősen – tán a nagyobb kamuflázs kedvéért –
kitágult törzzsel. Másrészt nem nekem kell
az átmérővel dicsekednem, Szaturnusznak tettetnem magam,
a teleszkóppal kacérkodni. Semmi sem adatik ingyen,
az idő különösképp. A mi gyűrűink –
inkább a fák évgyűrűi a tönkök távlatával,
semmint falusi körtáncé vagy
az ölelésé. Érinteni téged éppen olyan, mint
a sejtek asztronómiai összegét érinteni,
melyeknek ára örökkön – a sors,
de amellyel csakis a gyöngédség arányos.
VII
S berendezkedtem a világban, melyben gesztusod s szavad
csalhatatlanok voltak. A mimikrit, az utánzást
lojalitásnak tartották. Elsajátítottam a tereppel –
úgymint bútorzattal és redőnnyel – való összeolvadás művészetét
(ami évek során hatással volt a ruhatárra is).
Ajkamról beszélgetés közben időnként az egyes
számú névmás helyett a többes számú szólalt,
s ujjaimban a galagonyabokor élénksége ébredt.
Az óvakodó figyeléssel is felhagytam. Ha dobogást hallok
hátam mögül, nem remegek. Lapockáimmal, mint a cúgot,
érzem, hogy oszlopsor-benőtte utca húzódik mögöttem,
hogy messzi végén ugyancsak az Adria
hullámai kéklenek. Összegük, feltétlenül,
a te ajándékod, Vertumnus. Ha úgy tetszik – visszajáró,
aprópénz, amellyel a gazdag végtelenség
a végest elhalmozza olykor. Részben – babonából,
részben, bizonnyal, amennyiben egyedül
a véges az, mely a boldogság érzékelésére képes.
VIII
„Ebben az értelemben van az ilyeneknek, mint én," –
kuncogtál – „a magadfajtából némi haszna."
IX
Évek múltával úgy tetszett nekem, hogy az életöröm
mintegy a második természeteddé változott.
Még meg is játszottam magam, valóban oly veszélytelen
az istenségnek az öröm? Nem öröklétével fizet
vajon végeredményben életöröméért
az istenség? Te csak legyintettél. De senki,
senki, Vertumnusom, nem örült úgy a tündöklő vizeknek, a
bazilika téglájának, a fenyők tűleveleinek,
a kézírás makacsságának. Jobban, mint mi! Sokkal
jobban. Már úgy tetszett nekem, megfertőzött téged a mi
mindenevő természetünk. Valóban: a kilátást
a balkonról a tágas térre, a kongó harangokat,
a halak áramvonalát, a csak profilban látható
madár megszakadt koloratúr-áriáját,
a babér ovációvá erősödő ütemes tapsát,
bankjegyek zizegését – azok tudják megbecsülni csak,
kik tudják, holnap, legjobb esetben holnapután
mindennek vége lesz. Lehetséges, hogy éppen tőlük
tanulnak örömet, mosolyt a halhatatlanok.
(Hiszen a halhatatlanoktól idegenek az efféle aggodalmak.)
Ebben az értelemben van a magamfajtájából hasznod.
X
Senki sem tudta sohasem, hogy töltöd éjszakáid.
Ez nem is olyan különös, ha számításba vesszük
a származásod. Egykor, éjféltájt, a világ közepén,
homályos csillagok közt leltem én rád,
s te rám kacsintottál. Titkolódzás? De a kozmosz egyáltalán
nem titkolódzás. Épp fordítva: a kozmoszban minden
látható szabad szemmel, és takaró nélkül alszanak.
A közönséges csillag izzása olyan,
hogy ha kihűl, ábécét képes alkotni meg a
növényzetet, az idő formáját: azaz bennünket a
múltunkkal, a jövőnkkel, jelenünkkel
satöbbi. Mi csupán hőmérők
vagyunk, a jég fivérei s nővérei,
és nem a Betelgeuze. Téged a melegből alkottak,
s attól vagy mindenütt jelen levő. Nem könnyű elképzelni
téged valamely különálló, ráadásul fénylő pontban.
Ezért vagy láthatatlan. Az istenek nem hagynak nyomot
a lepedőn, utódaikról már nem is beszélve,
beérik a kézalkotta hasonlósággal,
egy kőfülkében vagy a fasor végén,
boldogok lévén, hogy kisebbségben maradtak.
XI
Jéghegy úszik a trópusok felé. A teve, füstöt eregetve,
valahol északon egy betonpiramist reklámoz.
Te szintén, ó jaj, kitanultad már, hogy nézd le
igazi kötelezettségeidet. Egyre inkább
egymásra hajaz a négy évszak, összekeveredve,
akár egy szenvedélyes utazó kopott
pénztárcájában a frank és a líra,
korona, márka, font és rubel.
A hírlapok „melegházhatásról" s a „közös piacról" fecsegnek,
de sajognak a csontok, akár otthon, akár egy külhoni ágyban.
Figyeled, még a naplopó Christo aknamezőn futó
elődje is elpusztul-széthull az évek során.
Az eredmény – a madarak nem kelnek útra
időben Afrikába, a hozzám hasonló pasasok
mind ritkábban s ritkábban térnek meg haza,
a lakbér meredeken felszökik. Nem elég, hogy lakni kell valahol,
de ráadásul jó sokat leperkálhatsz havonta.
„Minél banálisabb a klíma" – ahogy megjegyezted –,
„a jövendő annál előbb jelenné változik."
XII
Forró júliusi reggel a tested hőmérséklete
lejjebb zuhan, hogy elérje a nullát.
A hullaház horizontális tömege
úgy néz ki, mint a kertszobrászat
nyersanyaga. Kezdve a szívrohammal
s végezve a merevséggel. Ezúttal nem hatnak
többé a szavak sem: a nyelvem
számodra többé már nem idegen,
hogy kifüleld. És nem lehet
még egyszer ugyanabba a felhőbe lépni. Légy bár
isten. Annál inkább, ha nem vagy.
XIII
Télen a glóbusz gondolatban belapul. A szélességek,
különösen szürkületkor, egymásra csúsznak.
Az Alpok nem akadály. Az eljegesedés szaga terjeng.
Szaglik, tenném hozzá, a neolit és a paleolit.
Köznyelven – a jövő. Mivel az eljegesedés
a jövő kategóriája, amely oly idő,
mikor többé már senkit sem szeretsz,
még magadat sem. Mikor a holmid magadra öltöd,
még nem számítasz rá, hogy le is dobhatod hamarosan
valakinek a szobájában, aztán nem jöhetsz ki
a házból egy szál kék ingben, nem is beszélve
arról, hogy anyaszülten sem. Sokat tanultam
tőled, de mégsem ezt. Bizonyos értelemben
nincs a jövőben senki sem; bizonyos értelemben
senki se drága nékünk a jövőben.
Persze, ott mindenütt morénák és cseppkövek derengenek,
mint louvre-ok s felhőkarcolók szétfolyó körvonalai.
Persze, mozog valaki ott: vagy mamutok vagy
bogár-mutánsok alumíniumból, némelyek – sítalpon.
De te a szubtrópusok istene voltál, felügyelet
jogával erdővel vegyes feketeföld-zónák felett –
hona felett a múltnak. A jövőben nyoma sem lesz,
s te semmit sem tehetsz ott. Lassan elfoglalja
télen az Alpok láncait, a kedves Apennineket,
elragadva hol az erdei tisztást virágostul, hol egyszerűen
valami örökzöldet: magnóliát, babérágat;
és nem csak télen. A jövendő mindig
bekopogtat, ha meghal valaki.
Különösen, ha ember. Még inkább, ha isten.
XIV
A hajnal színeire kipingált kutya
az éjszaka-színű járókelőt csaholja.
XV
A múltban nem halnak meg, akiket szeretsz!
A múltban ők lesznek a távlat, vagy mögéje bújnak.
A múltban a hajtókák szűkebbek; egyetlen félcipőd
a radiátor előtt gőzölög, akár a bugi-vugi romja.
A múltban a kihalt parki ülőpad
keresztlécei sokaságával az egyenlőség
tébolyult jelére emlékeztet. A múlt szele
mindmáig felkavarja a latin
s a glagolita elegyét a lecsupázott parkban:
zsé, csé, sá, scsá plusz iksz, ipszilon és zé,
s te hangosan kacagsz: „Ahogy e vezetőtök mondta volt,
nem ismerek az abrakadabránál semmi jobbat."
XVI
Negyedszázad múltával egy hátgerinchez hasonló
villamos szikrát lobbant az alkonyi égen,
akár polgári díszlövést egy örökre kihunyt
ablak tiszteletére. Egy caravaggio két berninit ér,
gyapjúsállá vagy pedig egy opera-
áriává átalakulva. S ezek a metamorfózisok is
felügyelet nélkül maradva mára,
tehetetlenség folytán folytatódnak. Más tárgyak, amúgy,
megkövülnek abban az állapotban, melyben hagytad őket,
ezért aztán senkinek a zsebéhez
nem mérhetők. A ragaszkodás demonstrációja? Vagy csak hajlam
a monumentalitás iránt. Vagy az ajtót pimaszul
betöri a jövő, s az el nem adott lélek
szemünk előtt nyeli el a klasszika,
a piros fa és a Fabergé-tojás státuszát?
Legvalószínűbb az utóbbi. Ami metamorfózis ugyancsak,
s ugyancsak a te érdemed. Nem nekem kell a koszorúdat
fonnom, hogy halántékod ékesítse e rendkívül
aszályos esztendő végezetén.
Egy otrombán berendezett, de nagy lakásban,
mint juhászkutya, kit gazdája elhagyott,
négykézlábra ereszkedem,
s a parkettet kaparom, mintha alatta volna elásva –
mivelhogy onnan árad a meleg –
a te mostani létezésed.
A folyosón, a másik végén edények csörögnek;
az ajtón túl ruhaszegély suhog, s hideg huzat jár.
„Vertumnus" – suttogom, a barna padlódeszkához tapadva,
verejtékesen. – „Vertumnus, térj vissza hozzám!"
München, 1990. december
A szerző jegyzetei:
Vertumnus – a római mitológiában a változások istene (mind az évszakok, mind a folyók áramlása, mind a gyümölcsérés és az emberi hangulatok változásáé). A termékenység istennője, Pomona egyik férje volt.
Gianni Buttafava (1939-1990) híres színházi és filmkritikus volt, valamint az orosz irodalom elismert műfordítója.
A „caravaggio" és a „bernini" szavak szándékosan íródtak kisbetűvel, mivel egy aukción az egyikük művét kb. 100 millió, a másikét mindössze 50 millió lírára értékelték.
______________________________________________
(JOSZIF ALEKSZANDROVICS BRODSZKIJ: ÚJ ÉLET című kötetéből. Baka István fordítása.)