A ház

Дом
(Из-под нахмуренных бровей)

Összehúzott szemöldökök
alól úgy néz rám, úgy köszönt
a ház, mint süldőlánykorom
emléke: – Szervusz, jó rokon!

Oly meghitt-ismerős nekem
homlokzata, repkényköpeny
terül reája, rejti őt,
szégyelli tán, hogy nagyra nőtt.

Lám, nemhiába – rajta! vidd! –
taposva rút sikátori
sarat, hihettem: homlokom –
akárha büszke házorom.

A múzeumoromfalon
Apollon-ív – a homlokom

fénylett. E háztól messzi már,
versek, mint bodza közt, lejár
az élet – hulltom enyhe vár.

Melegség nélküli szemek:
zöld, ódon ablaküvegek,
száz éve kertet bámulók,
százötven éve árvulót.

Sötétlő ablaküvegek,
törvényük is egyetlenegy:
zárulj be a vendég előtt,
ne tükrözz minden elmenőt!

Újdonságra nem éhesen
maradtak e szemek – igen! –
entükrük, önszerelmesen.

Összehúzott szemöldökök –
süldőkoromnak zöldje, zöld!
Gyolcsaimé, gyöngyeimé,
köntösömé, könnyeimé...

Kerítő kőfalak között –
ház – haladék, ház – herceges,
megbújva hárslombok mögött.
Leánykalelkem szűzies
dagerrotipja...

Meudon, 1931. szeptember 6.
________________________

(MARINA CVETAJEVA: A KIRÁLYNŐ VÉDELMÉRE című kötetéből. Baka István fordítása.)