A kötet verseiről
Nehéz elhinni, hogy több mint másfél évszázad alatt a Puskin-versek többsége nem találta meg fordítóját. Pedig így van, és erről bárki meggyőződhet, aki kezébe veszi ezt a több mint hetven, magyarul még soha meg nem szólaltatott verset magában foglaló kötetet. Közöttük olyan remekművek találhatók, mint például a Szépségem, ne dalold nekem... Izsorihoz közeledve, Hullámok, ki igázta le, E tájat láttam, Szerelmes évszak, kikelet, Zsukovszkijnak, Liciniushoz,
André Chénier, Napóleon, Hű tölgyesek, Isten hozzátok és mások. De azt kell mondani, Puskin azokhoz a ritka költőkhöz tartozik, akiknek egyáltalán nincsenek gyenge versei, akik bármihez is nyúlnak, mindig figyelemre méltót, emlékezetest, jelentőset és szépet hoznak létre.
Az e kötetbe került versek különböző alkotói korszakokban születtek, és bennük a költő mind jobban és jobban elmélyülő problématudata tükröződik. A késői versek természetesen érettebbek, sokoldalúbbak, súlyuk nagyobb, de a korai versek is, amelyek a kötet körülbelül kétharmad részét alkotják, a maguk nemében mind kitűnőek. Ami viszont megformálásukat illeti, egyszerűen nincs különbség a korai és a késői versek között. Puskin kész mesterként lép be az irodalomba, és mindjárt olyan biztosan bánik az anyaggal, mintha az anyatejjel szívta volna magába a jó ízlést és a jó kedvet, a mértéktartást, a szép, az okos és a világos iránti érzékenységet, tiszteletet, szóval mindazt, ami verseinek azt a híres könnyedséget, vagy inkább azt kellene mondani gráciát, lendületet kölcsönzi, amelyet oly sok utánzó hiába próbált elérni. Jellemző, hogy a forma nagy mesterének, a szigorú klasszicista kánon orosz kidolgozójának, a kitűnő költőnek, Gyerzsavinnak nem marad más, mint elismerni: a fiatal Puskin, aki magát tanítványának tekintette, legyőzte őt.
Puskin kezdettől fogva otthon érzi magát a különböző műfajokban. Csattanós, szellemes epigrammák és meditatív elégiák, különböző hangvételű episztolák – arisztokratikus, felelősségteljes pátosszal teliek, komoly filozófikus vagy humoros, pajkos jellegűek – emlékkönyvekbe írott, a rögtönzés hatását keltő versek, finom részleteket és hangulatokat felvillantó töredékek, tájfestő és szerelmi versek, történelmi személyeket vagy eseményeket fölidéző költemények – mind, mind kitűnően sikerül neki, mindegyikkel tudott újat és jelentőset mondani olyan egyszerűen és szerényen, mintha újat és okosat mondani magától értetődő volna.
Mindez a fordítót rendkívül nehéz feladat elé állítja. Neki is szinte univezálisnak kell lennie, minden versformát, minden műfajt egyformán kell szeretnie, mindegyikkel abszolút biztos kézzel kell bánnia. Hiszen a Puskin-versek fordítása csak akkor jó, ha úgy hangzanak, mintha a fordítónak semmi erőfeszítésébe nem került volna más nyelven elmondani, amit Puskin oly finom könnyedséggel mondott, azt a látszatot keltve, hogy versben beszélni a legtermészetesebb dolog a világon.
Aki ezt a kötetet elolvassa, megbizonyosodhat, hogy a fordítások többségükben ugyanolyan „természetességgel”, lendülettel készültek, ahogyan az eredeti versek íródtak. Íme például a Liciniushoz című korai,1815-ben született és később, a húszas években átdolgozott klasszikus hangvételű szatírának a kezdete:
„Látod, Licinius, villámgyors fogatában,
Babérkoszorúsan, díszes bíborpalástban,
Ifjú Vetulius, elnyúlva rangosan,
A szertefröccsenő tömegbe hogy rohan?
Nézd, hányan hajtanak előtte hátat, térdet;
Nézd, hogy kergetik el a liktorok a népet!
Pucér nők, talpnyalók s a vén szenátorok
Néznek utána, s mind oly buzgó s meghatott,
Várják a mosolyát, lesik szemvillanását
Akár égben lakó istenektől az áldást...”
Semmi nincs ezekben a sorokban, ami megsértené a magyar anyanyelvű ember hallását, nincs benne semmi erőltetett, homályos vagy semleges, azaz felesleges, olyan, ami csak a mérték, vagy a rím miatt került volna bele. Ugyanakkor a fordítás meglehetősen pontos, és lexikailag szinte minimális, – a stílust nem sértő, a mondanivalót nem változtató – a két nyelv eltéréséből származó elkerülhetetlen eltéréseket mutat. Így fordítani csak annak adatik, aki maga is mesterien tud bánni az anyaggal, és aki tökéletesen érti a verset, azaz akit a fordítandó mű személyesen érint, aki szellemileg, lelkileg azonosul mondanivalójával, eszméjével. Hiszen a verset verssé, művé csak a mesterien megformált gondolat, eszme és a gondolatot, eszmét kísérő, attól elválaszthatatlan érzés teszi, nem akármilyen mondanivaló, hanem olyan, amely mindenkit személyesen érint. Ebben a versben ez a mondanivaló a szabadság eszméje, amely elválaszthatatlan az igazság tapasztalatától, attól az arisztokratikus meggyőződéstől, hogy csak az lehet igazában szabad, aki az emberi világot az isteni, a személyes és a transzcendens igazság fényében látja, aki az isteni igazság mércéjével közeledik hozzá, aki például elvárja, hogy ne egy züllött ifjú, „a zsarnok kegyence” szeszélyei szerint alakuljon a nép, az ország sorsa, hogy a hatalom azoknak a kezében legyen, akik méltóak rá, akik az emberi lét normáival teljes mértékben tisztában vannak, és akik szellemileg, lelkileg elég erősek ahhoz, hogy e normákat képviseljék, értük, ha kell, életüket sem kímélve kiálljanak. És nem azért, mert nem szeretik az életet más, egyszerű halandó polgárhoz hasonlóan, hanem mert őket, ahogyan az arisztokratikus szellemet kitűnően kifejező közmondás szól, a nemesség kötelezi, vagy inkább – bármennyire is paradoxálisan hangzik – mert szabadon, örömmel elkötelezték magukat az Igazságnak, közvetlenül az Igazság, a Lét, az Isten szolgálatára léptek. Az ilyen ember számára az az élet, amelyben az Igazság nincs képviselve, értelmetlen, nehéz teherré válik. Így a puskini hős keresi az utat, a lehetőséget arra, hogy kötelességét teljesítse. És ha már nem teheti közvetlenül, hát akkor arról beszél, mennyire gyalázatos, emberhez nem méltó az a helyzet, amelyben úgy tűnik, nincs mód az elhivatott ember számára kötelességét teljesíteni. És azzal, hogy beszél erről, hogy bölcs barátjához, Liciniushoz fordulva, mintegy mérlegeli a nagyváros elhagyásának lehetőségét, az Igazságot szolgálja, ha nem is közvetlen formában.
Nemcsak a Liciniushoz című és a hozzá hasonlóan kimondottan magasztos klasszicista stílusban írott versek tanúskodnak arról, hogy Puskin számára mennyire idegen volt a romantikusok mindenek fölött álló rajongása az életért, amely – föltételezésük szerint mintegy magában hordozza az összes többi értéket. Másképpen mondva nemcsak e versek bizonyítják, hogy a költő pályája kezdetétől mindvégig mennyire szabad volt a romantikus, polgári illúziótól, mennyire a létben gyökerező, klasszikus álláspontot foglalt el. Jól érzékelteti ezt a Szerelmes évszak, kikelet című kis kései remekmű, amelyet bámulatos pontossággal sikerült a fordítónak átültetnie magyarra anélkül, hogy veszített könnyedségéből, lendületéből, „természetességéből”. Ugyanakkor ez a vers, amelyben Puskin oly egyértelműen és meggyőzően kijelenti, hogy a „szerelmes évszak, kikelet”, azaz az élet gyönyöre „idegen” az ő szívének, hogy minden, „mi ünnepel és ragyog” benne „unalmat kelt és bánatot”, ez a vers, amelyben a gondolkodó, az alkotó a magányra kényszerítő hóvihart és a hosszú téli éjeket várja vissza, nem rejti el, mennyire hús-vér, testi-lelki vágyakkal teli ember a költő, mennyire hat testére és a testhez kötött lelkére az, ami szívének idegen:
„Szerelmes évszak, kikelet,
mily gyötrelem nekem a jöttöd,
mily kínzó sóvárgással töltöd
A lelkemet s a véremet...”
Aligha lehet elképzelni, hogy a klasszicista költő, mondjuk Gyerzsavin hasonlót érzett volna, hogy érzékelte volna azt a veszélyt, amelyet Puskin érez. Nem arról van szó, hogy a klasszicista irányzat eleve aszketikus lenne. Gyerzsavin költészete például nagyon is szenzuális tud lenni. De Gyerzsavin ezt azért engedheti meg magának, mert elképzelhetetlennek tartja, hogy a szenzualitás, az ifjúság, a szerelem, az életbőség, az életre irányultság, az életöröm kultusza a kötelességteljesítés helyére léphet, magának ugyanolyan súlyt vagy elsődleges szerepet követelhet.
Puskin, akinek művészete a romantikus – nem a hagyomány által közvetített létnormákat, hanem elsősorban az individuális értékeket megszólaltató és széles körben érvényesítésüket sürgető – korban bontakozik ki, tud erről a veszélyről, számol azzal, hogy a kortárs költőnek komoly erőfeszítéseket kell tennie korlátozásuk érdekében. Csak így érheti el, hogy az élet ne vakítsa el, ne tegye rabjává, ne homályosítsa el előtte a létet, az igazságot. Ezekről az erőfeszítésekről szól egyebek között a magyarra már régebben lefordított Próféta című verse, amely megmutatja, milyen,
egész lényét érintő átalakulásnak kell a modern embernek alávetnie magát, ha közvetlenül a létigazság birtokosaként, nagy költőként, prófétaként óhajt föllépni. Hiszen a puskini lírai hős úgy válik prófétává, hogy teljesen más, a természet által nem adott látás- és hallásmódra, nyelvre, kifejezésmódra és szívre lel, olyanra, amely nem az életörömtől meleg, hanem amelyet az igazság birtoklása változtat égő parázzsá.
Ugyanakkor szó sincs arról, hogy a puskini lírai hős valamiféle középkori, az élet örömeit mereven elutasító, az élettől elforduló és a túlvilágban reménykedő aszkéta lenne, vagy ilyenné szeretne válni. (Hogy ez mennyire messze áll Puskintól, arról egyebek között az e kötetben sok epikureus hangulatú tréfás vers, illetve borsos, néha e kényeskedő ízlést sértő, de mindig találó, mindig éles észről árulkodó, mindig nevettető epigrammák tanúskodnak.) Az efféle elvágyódás inkább a kiábrándított romantikus beállítottságának felelne meg. Puskin pozíciója viszont klasszikus, vagyis harmonikus, ami azt jelenti, hogy bármely egyoldalúság idegen tőle, és egyáltalán nem mindent, illetve nem egyenlő arányban vagy súllyal fogad magába. A harmónia tulajdonképpen mértéktartás, tökéletes érzékelése annak, minek milyen helyet kell elfoglalnia az emberi világban, mi minek rendelődjék alá, mi lépjen előre, és mi húzódjon hátra.
Azt kell mondani, hogy a klasszikus, arisztokratikus létre – és a romantikus, polgári életre állítottság két olyan nézőpont, amelyeket érett kori lírájában Puskin nemcsak megütköztet egy és ugyanazon lírai énen belül, hanem amelyeket rangsorol is, az őket megillető helyre tesz. Ezt hol átható drámaisággal, mint a két előbb említett versben, hol félig-meddig tréfásan, játékosan oldja meg, mint az Izsorihoz közeledve című, elbűvölően komolytalan komolysággal írott és ugyanabban a hangnemben kitűnően fordított szerelmi versben. E „komolytalan” vers lírai hősének nincs illúziója afelől, hogy az egyszerű halandótól, a polgártól eltérően az élettől érintetlen maradhatna, szabad lehetne az egyre inkább kiüresedő világ hívságától. Számol azzal, hogy esetleg az elfelejteti vele azt a tiszta, szűzies leányt, akivel vidéken találkozott, és akinek a szépsége, jósága, okossága elbűvölte.
Ha világi hiúságok
Megmámorosítanak,
Elfelejtem tán az áldott,
Drága arcvonásokat,
Léptei harmóniáját,
Lenge, karcsú termetét,
Lágy szavának tiszta báját,
Pajkos, víg tekintetét.
A vers „komolysága” viszont elsősorban abban áll, hogy olyan női alakot rajzol, amely bár külsőleg a szokásos szentimentális-romantikus vonásokkal ábrázolt (ide tartoznak például egekre emlékeztető kék szeme, lenge termete, a nő ifjúsága, szinte gyermetegsége meg az is, hogy vidéken nőtt fel), tulajdonképpen belsőleg teljesen szabad a romantika sablonosságától. Sem nem szentimentálisan naiv, sem nem romantikusan nyugtalan. Érti, mi történik hősünk lelkében, bölcs humorral viszonyul hozzá, emiatt tekintete pajkos és víg. Őt magát viszont nem érintette a szenvedély,
és emiatt beszéde lágy, szerény és nyugodt. Ez a lány, aki oly bájos és kedves, valóban „áldott”, ahogyan Baka István nagyon találóan fordítja, hiszen az isteni tökéletesség fénye sugárzik belőle, annak a hitelességnek a csendes, békés ragyogása, amely a hősre is jótékonyan hat. A hős jogosan elégedett lehet magával: hiszen sikerül oly magaslatra emelkednie, ahonnan belátja: a lánynak őt „bússá bűvölő” virágzó ifjúsága, szépsége, amelyet az életben immanensen tapasztal, és amelyről tudja, nem virágozhat örökké, tulajdonképpen nem immanens, nem természeti eredetű. Így mintegy a romantikus számára végsősoron elérhetetlen, számára csak áhított dimenzióval, a lét dimenziójával lép érintkezésbe. Szerelmi álmai átértékelődnek, nem meri meghajlítani a lány előtt térdét, nem akarja
romantikus-szerelmes imákkal háborítani a lány harmonikus nyugalmát.
Bárha szűzi szépségével
Bússá bűvölt engemet,
Bár mindenki Tver megyében
Vérszopóként emleget,
Mégis Ön előtt a térdem
Féltem meghajlítani,
S szerelmes imákkal mégsem
Mertem háborítani.
A romantikus gesztusoktól érzésektől tartózkodása a szerelem mély, klasszikus jellegének megértéséről, elfogadásáról tanúskodik.
Puskin kezdettől fogva tudta értékelni azokat azokat az erőfeszítéseket, amelyeket az ember azért tesz, hogy ne feledkezzen meg a létről. Ezért különösen szerette a romantikus élményekből kiinduló, de ezeket az élményeket oly látványosan meghaladó Zsukovszkij költészetét. Amikor Zsukovszkij romantikus élményeiről beszélünk, akkor elsősorban arra gondolunk, hogy számára az a világ, amely Puskinnál a legvalóságosabb valóság volt (bár semmiképpen sem tárgyi, de nem is a tárgyi valóságtól abszolút elvonatkoztatott spirituális valóság,) csak megálmodott és nem megtapasztalt világnak mutatkozik, ahogyan Puskin erről hozzá intézett és a kötetben található versében ír. Zsukovszkij egész életén át e világ kifejezhetetlenségével bajlódott, miközben – természetesen nem közvetlenül mint Puskin, hanem – közvetve kifejezte azt, hogy e világ Léttel rendelkezik, és hogy az életből kiinduló polgár eszközeivel tényleg nem kifejezhető. Érezve, hogy nem birtokolja a Létet, az Igazságot, Zsukovszkij nem lázadt fel az Isten, a világrend ellen, hanem helyzetét jámborul elfogadta, megelégedett azzal, hogy bár hiányának élményéből, de tud erről a világról, álmodozhat róla, kifejeződését igényelheti, sürgetheti. A költő effajta álmodozása fennkölt lélekről tanúskodik, arról, hogy tűz ég benne, és igazságra vágyik. Azok a látomások, amelyeket Zsukovszkij, mint Puskin írja, varázslatos homályban látott, megihlették, alkotásra késztették. Az alkotás viszont mindig csak kevesekhez szól: azokhoz, akiknek ugyanúgy, mint a puskini formula szerint Zsukovszkij számára „szentebb az igazságnál nem lehet”.
Jellemző, hogy Puskin Zsukovszkij verseinek közismert esztétikai tökéletességét, dallamosságát, szépségét, „sorainak megejtő édességét” alárendeli a szent igazságnak, belőle vezeti le, és azt is állítja, csak az találhat rá Zsukovszkij fennkölt verseire, csak az nyerheti el a „szép élvezetének” osztályrészét, aki számára az igazság mindennél szentebb.
Alkotsz, de csak a keveseknek,
Nem méltók rá az írigyek,
Vagy akik bárgyún összeszedtek
Idegen ítéleteket,
Csakis azok, akiknek szentebb
Az igazságnál nem lehet.
Szerencse nem mindenki kincse,
Akárkire babér se vár,
Boldog, ki fennkölt verseidre,
Mint égi kéjre, rátalál!
Ahogyan láttuk a Liciniushoz című versben, a szabadság meglétét vagy hiányát a Szent igazsághoz a személyes Létigazsághoz való viszonyulás -–annak tapasztalata vagy annak igénye, illetve annak elutasítása, tagadása – határozza meg. E problémának a szerelemre való érvényességéről győződhettünk meg az Izsorihoz közeledve című versben. Ahogyan látni fogjuk, ez vonatkozik a jóra is.
Puskinnál a kimondottan morális jellegű kérdések iránti érdeklődés elég későn alakult ki. Körülbelül 1834-től költészetén belül egy különleges vonulat bontakozik ki. Az ehhez a vonulathoz tartozó versek sajátossága abban áll, hogy a lírai én itt nem a kultúra képviselője, nem próféta, nem művész, nem hős, nem az, akinek az isteni igazságot kell érvényesítenie (közvetlenül, mint maga Puskin, vagy közvetve, mint Zsukovszkij és más romantikus művészek), vagyis akinek alkotnia kell, hanem magánember, mondhatjuk citoyen, polgár, aki maga nem alkot, csak él, de tisztességesen akar élni, úgy, ahogy azt neki a kultúra benne élő normái iránti tisztelet diktálja. Lehet ugyan azt mondani, hogy a hős nem változik, csak másik, ez esetben polgári oldalról ábrázolódik, hiszen az alkotó, a művész is polgár, és ráadásul föltétlenül kultúra tisztelő polgár. Ahogyan Puskin aforisztikusan formulázta a Mozart és Salieri-ben a „gonosztett és a Géniusz – E két sajátosság össze sose fért”. De annak, hogy más hősről beszélünk-e vagy csak más oldalról bemutatott hősről, nincs különösebb jelentősége.
Már a Liciniushoz című versben olyan lírai hőssel találkoztunk, aki orzsága szellemi és erkölcsi hanyatlását látva mérlegeli, nem kellene-e véglegesen otthagynia a bűnös várost. E vágy ott nem realizálódik, hiszen a kultúra képviselőjének (és a puskini hős ott ilyen) ott kell lennie, ahol bajok vannak, hogy az igazságot hirdesse. Nem realizálódik ez a vágy például a késői Barátom, már elég című versben sem, hiszen ennek a versnek a hőse sem csak magánember, polgár, hanem költő, alkotó, akinek a kultúra képviselete kötelessége, hivatása. Más helyzetben van viszont a kultúratisztelő polgár, akinek nem a kultúráról, hanem elsősorban saját lelki üdvösségéről, erkölcsi tisztességéről, a jóról kell gondoskodnia, aki akkor, amikor a kultúra képviselete nincs kellőképpen megoldva, és emiatt az élet kiüresedik vagy eltorzul, úgy érzi, annak médiumává válhat. Neki bizonyos értelemben, bármennyire is fájdalmas, ki kell szorítania magát az életből, arra kell vigyáznia, hogy ne érezze magát otthonosan ebben a megromlott életben. Így születik egy olyan magatartási modell, amelyet Puskin, annak kidolgozója nyomán világi zarándokságnak lehet nevezni. E magatartás szó szerint vagy képletesen, ahogyan a Zarándok című vers mutatja, az egyetlen méltó megoldásnak tűnik a tudatosan kultúratisztelő magánember, a polgár számára, aki a költőhöz hasonlóan „kegyetlen” korban született. (így nevezi Puskin korát az Emlékmű című remekműben). Természetesen e mentalitáshoz az is hozzátartozik, hogy a zarándok higgyen abban, az út végén, mint Puskin állítja, a „fény” várja, az a fény, az igazság fénye, amely most is, bár gyengén, világít, és utat mutat neki.
A puskini zarándok, aki a városi létezés tisztátalansága láttán kezdetben reménykedik, majd talál egy reálisan létező helyet, ahova menekülhet, megérti, erre nincs lehetőség. Többé mentsvárat nem keres, és mégis „elmegy” onnan, ahol hol szidják, hol sajnálják, hol kinevetik, hol erővel vagy ravaszsággal visszafordítani próbálják, vagyis olyanná akarják tenni, amilyen a mostani létfelejtő kultúravesztő polgár. A puskini zarándok paradox módon a kultúratisztelete miatt polgárságában felfüggesztett polgár, aki a közéletből kiszakad, sehol többé nem állapodik meg, nem ver gyökeret, és így többé nem vesz részt a kultúra pusztításában, anélkül, hogy megtagadná az eltévelyedett emberi világhoz tartozását, hisz mégis ott vándorol, ahol hitetlen felebarátai élnek.
Azt kell mondani, Baka István kitűnően fordította le azt a két verset is, amelyek a késői puskini líra e sajátos vonulatához tartoznak: a kulcsfontosságú Zarándokot és az E világi hatalom című verset. Ennek magyarázata nemcsak és nem elsősorban abban rejlik, hogy Baka István közismerten a nyelv, a műfordítás mestere, hanem abban is, hogy bármennyire furcsán hangzik, a probléma, amelyre Puskin még a polgári kor kezdetén elsők között rátalált – az arisztokratikus, értelmiségi kultúraképviselet és a polgári kultúratisztelet, kultúraőrzés problémájára gondolunk – a XX. század végére különösen aktuálissá vált, és hogy költészetében Baka István végeredményben e problémával küszködik. Viaskodik azzal a benne magában élő polgárral, aki még a XX. század elején úgy találta, neki kell a kultúrát képviselni, új, avantgard világot felépíteni, és aki a század végére kezdett ráeszmélni, hogy erejét meghaladó feladatra vállalkozott. Azért, hogy a kultúrát képviselni tudja, polgár voltát kellene megtagadnia, mássá kellene válnia, aminek a lehetetlensége, de feleslegessége is számára világossá vált.
Idézem Zalán Tibor Baka István Tájkép fohásszal című 1969-1995 között írott versek gyűjteményéről szóló, e költészet romantikus klasszicizáltságát kiemelő sorait: „Forgatva a majd harminc évnyi költői lét – részben a szerző által - összerendezett anyagát, az a legfeltűnőbb, hogy néhány elhanyagolható formai változáson kívül [...] Baka István ugyanazt a verset írja ugyanazokban a témákban és gyakorlatilag ugyanúgy, amelyet és ahogyan elkezdett 1969-ben. Ugyanaz a romantikus lét- és problémaszemlélet, ugyanazok a nagy távolságokat felölelő, elsősorban táj- és égtájmetaforák, csak a hangoltság komorult el, csak a megszólalás irányultsága változott. A világra, a külső létre irányuló erős indulatokat felváltották a lét hiábavalóságára reflektáló, a hiábavaló létben önnön tehetetlenségét átérző ember meditatív hangzatai. Meg a halál, a közelítő, a végérvényességet jelentő. Ehhez a formák kellenek, ehhez pontos szavak és metaforák. Kevés kortársunk nyelve szép ennyire, klasszicizáltságában ilyen természetes és arányos, mint a Bakáé.
Szerepjátszásai egyetlen egzisztenciális tragikus szerephez köthetők: a körülvevő világnak való kiszolgáltatottságon túl nagyobb, a létbe vetett emberi kiszolgáltatottságot átérezni és méltósággal elviselni, mely valamennyiünkre vár, s az örök vereségtudat fájó emberi nagyszerűségét állandósítja bennünk”. (Szivárvány XVII. 79. 1996/2)
A Zarándokot és az E világi hatalmat fordítva, Baka István ugyanolyan szokatlan, szinte középkori, a magasztos, archaikus stílust intim prózai képpel ötvöző nyelvet alkot, mint amelyen Puskin is szól.
Ó, jaj, ó, jaj nekünk! Gyermekeim, s nejem –
Mondtam – tudjátok meg: lelkemre félelem
Szállt, s szörnyű borzadály; és porba sújt azóta
Nyomasztó terhe. Jő! Már közelít az óra,
Midőn a városunk tűz martaléka lesz,
És romjai fölött csak pernye lengedez...
A másik vers egyike annak a tervezett, de végül mégsem elkészült nagyböjti témájú és hangulatú ciklusnak, amelyen Puskin 1836-ban dolgozott, és amelyet a szakirodalom Kamenoosztrovszkij ciklusnak nevez. A világ, amelyet az E világi hatalom-ban látunk már nem adja meg az Istennek, ami az Istené, hanem az Istenhez is úgy viszonyul, mint a császárhoz, mint az e világi hatalomhoz, azaz személytelenül. A két fegyveres őrnek a látványa, akik a székesegyházban nagypénteken a feszület mellett állnak egy sor keserű és szemrehányó kérdést idéz fel a kultúratisztelő polgárban, aki nem feledkezett el arról, hogy a bibliai időkben, amikor Krisztust megfeszítették, a kereszt mellett nem közömbös hivatalnok, hanem két leírhatatlan szomorúságba merült szent nő, a két Mária állt.
„Mondjátok meg, miért van szükség őrizetre? –
Vagy tán a feszület kincstári holmi lenne,
Tolvaj lophatja el, egér rághatja meg?
Vagy mert király Jézus, azért e tisztelet?
Vagy tán azt vélitek, megmenti pártfogástok
Urunkat, kit töviskoszorú koronázott,
Krisztust, ki életét áldozta csendesen,
S nem rettenthette őt korbács, szög, dárda sem?
Vigyáztok arra tán, a csőcselék ne sértse,
Kitől megváltatott Ádámnak nemzetsége...”
A kultúra-, a hagyománytisztelő polgár azt is látja, hogy a templomban nagypénteken az emberek csak korzóznak, pedig valójában a nagyböjtnek nagy ünnepnek kell lennie, amelyen arra emlékezünk, lelkünk mélyéig meghatódva, hogy az emberfia kínok közt győzelmet aratott a halálon, vagyis mindazon, ami itt most uralkodik. Hiszen azok, akik a feszület mellé őrséget állítottak, mintha a templom a városi hatóság székhelye lenne, és akik ide csak időtöltésből járnak, megtagadják Krisztust, sőt el is árulják, mert valami mással helyettesítik: egy bálvánnyal, az elszemélytelenedett világi hatalommal.
Puskin, aki már a polgári kor küszöbén megérezte, milyen megpróbáltatások előtt áll az európai ember, nemcsak a jövőbeli arisztokratikus kultúraképviseletétől, hanem a jövőbeli polgár kultúratiszteletétől várta az élet megújítását, harmonikus, békés alakulását. Talán az új XXI. században Puskin álma megvalósul.
A kötetben közölt versek Baka István utolsó fordításai. Az eredeti terv szerint Puskin minden eddig nem fordított versét áttette volna magyarra. Erre sajnos már nem jutott idő. Fordításait azonban így is, mind költői értéküket, mind mennyiségüket tekintve, annyira jelentős teljesítménynek látjuk, hogy önálló kötetben való kiadásukat föltétlen kívánatosnak találtuk. A Puskin-fordítások szempontjából nem érdektelen, hogy az utóbbi két-három évben Baka István hasonló intenzitással dolgozott az orosz szimbolista költők, valamint Nyikolaj Gumiljov, az 1921-ben a szovjet hatalom által kivégzett kiváló orosz költő verseinek fordításán. Mindkét témakörben készült fordításai még életében önálló kötetben jelentek meg. (Orosz szimbolista költők 1995. Szeged; Nyikolaj Gumiljov versei 1995. Szeged
Szalma Natália