A lélek és a test
Душа и тело
1
A városban leszáll az esti csend,
S tompább a zaj, elnémul szinte minden.
De, lélek, hallgatásod mit jelent?
Kegyelmezz márvány lelkeinknek, Isten!
S így válaszolt a lelkem énnekem,
Akárha lágyan zengő, messzi hárfa:
„Miért kellett kinyitnom a szemem
A létre, gyűlölt embertestbe zárva?
Én, esztelen, elhagytam otthonom,
Megunt helyett egy más pompára vágyva.
S a földgömb vasgolyó lett lábamon,
Mit láncon hurcol a fegyenc magával.
Hogy meggyűlöltem a szerelmet is –
A kórt, melynek ti már ellen sem álltok,
Mely újra s újra köddel elfedi
A gyönyörű, harmónikus világot.
S mégis, mi még a múlttal rokonít,
Mely dísze volt planéták kórusának,
A bánat az, mely pajzsként óv, borít,
A megvető, didergető: a bánat.”
2
Az alkony aranya rezesedett,
És felhők lepték zöldes rozsdaként meg,
S a testnek szóltam: „Mondj feleletet
Mindarra, mit kihirdetett a lélek.”
S így válaszolt a testem énnekem,
Egyszerű test, de forrongó a vére:
„Én nem tudom, a lét mit is jelent,
De jól tudom, a szerelem mivégre.
Szeretek úszni sós hullámokon,
S hallgatni héjavijjogást az égen,
És szeretek be még nem tört lovon,
Kömény szagában szállni át a réten.
És szeretem a nőt... Ha lesütött
Szemét csókolgatom vad szenvedéllyel,
Mámor fog el, mint viharok között,
Vagy szomjam oltva források vizével.
De mindenért, mit elvettem s veszek,
Bú volt, öröm vagy éjek lázas álma,
Férfihoz illőn mindenért fizet
Zsigereimnek végső pusztulása.”
3
Midőn magasból isteni ige
Hangzék a Nagy Medvének fénye által,
Kérdezve: „Kérdező, ki tett ide?” –
A lélek és a test elébem álltak.
Rájuk emeltem nyájas szememet,
S elmondtam a pimaszoknak beszédem:
„Áruljátok el, érti-é az eb,
Miért vonít, ha hold ragyog az égen?
Talán ti faggathattok engemet,
Engem, kinek egy pillanat a lét is,
Amely az első naptól elvezet
A végítélet lángoló tüzéig?
Engem, ki állok, mint az Igdrazil,
Lomb-főmmel hétszer-hét egekbe nőve,
S kinek szemében porszem égi pír,
A földi rét s Elízium mezője?
Én az vagyok, ki szendereg, s nevén
Töpreng a mély, mivel kimondhatatlan,
S ti – ti csak gyönge, álomszülte fény,
Kószálva a derengő öntudatban!”
1
A városban leszáll az esti csend,
S tompább a zaj, elnémul szinte minden.
De, lélek, hallgatásod mit jelent?
Kegyelmezz márvány lelkeinknek, Isten!
S így válaszolt a lelkem énnekem,
Akárha lágyan zengő, messzi hárfa:
„Miért kellett kinyitnom a szemem
A létre, gyűlölt embertestbe zárva?
Én, esztelen, elhagytam otthonom,
Megunt helyett egy más pompára vágyva.
S a földgömb vasgolyó lett lábamon,
Mit láncon hurcol a fegyenc magával.
Hogy meggyűlöltem a szerelmet is –
A kórt, melynek ti már ellen sem álltok,
Mely újra s újra köddel elfedi
A gyönyörű, harmónikus világot.
S mégis, mi még a múlttal rokonít,
Mely dísze volt planéták kórusának,
A bánat az, mely pajzsként óv, borít,
A megvető, didergető: a bánat.”
2
Az alkony aranya rezesedett,
És felhők lepték zöldes rozsdaként meg,
S a testnek szóltam: „Mondj feleletet
Mindarra, mit kihirdetett a lélek.”
S így válaszolt a testem énnekem,
Egyszerű test, de forrongó a vére:
„Én nem tudom, a lét mit is jelent,
De jól tudom, a szerelem mivégre.
Szeretek úszni sós hullámokon,
S hallgatni héjavijjogást az égen,
És szeretek be még nem tört lovon,
Kömény szagában szállni át a réten.
És szeretem a nőt... Ha lesütött
Szemét csókolgatom vad szenvedéllyel,
Mámor fog el, mint viharok között,
Vagy szomjam oltva források vizével.
De mindenért, mit elvettem s veszek,
Bú volt, öröm vagy éjek lázas álma,
Férfihoz illőn mindenért fizet
Zsigereimnek végső pusztulása.”
3
Midőn magasból isteni ige
Hangzék a Nagy Medvének fénye által,
Kérdezve: „Kérdező, ki tett ide?” –
A lélek és a test elébem álltak.
Rájuk emeltem nyájas szememet,
S elmondtam a pimaszoknak beszédem:
„Áruljátok el, érti-é az eb,
Miért vonít, ha hold ragyog az égen?
Talán ti faggathattok engemet,
Engem, kinek egy pillanat a lét is,
Amely az első naptól elvezet
A végítélet lángoló tüzéig?
Engem, ki állok, mint az Igdrazil,
Lomb-főmmel hétszer-hét egekbe nőve,
S kinek szemében porszem égi pír,
A földi rét s Elízium mezője?
Én az vagyok, ki szendereg, s nevén
Töpreng a mély, mivel kimondhatatlan,
S ti – ti csak gyönge, álomszülte fény,
Kószálva a derengő öntudatban!”
