A mester

A városban élt egy mesterember,
magányos volt és nincstelen, de ő
nem is kívánt magának kincseket,
lélegezni, élni kezdett minden,
amit kezével illetett,
amit szemével megtekintett.
A dermedt földön nem pihennek el
agyának látomásai.
A szürke kőház kerítést kért tőle,
a mennyei magasság templomot.
S ő osztogatta istenáldott műveit,
feltűrt ingujjal, veritékben ázva.
A térre nyírfát ültetett, a házra
tetőt rakott, magas-meredeket.
Ő tudta, merről jő a nap a város
fölé, a holdat merről várja népe.
Köveket faragott,
fát vésett mesterszemmel mérve mindent.
És minden izma
deszkává, kővé változott,
és kupolává büszke, szép feje,
harangok bongtak benne eztán...
Esténként útra kelt,
a szűk utcákon sétált hajnalig,
és minden meredélyen,
minden kanyarban önnön szenvedélyével találkozott.
Órákig nézegette a nyugalmas, ónszín áramú folyót.