(Ily egyszerűen...)

Ily egyszerűen,
ily hirtelen
elválni tőled nem akartam én...
Meglátják és megértik biztosan,
elolvassák és felfogják talán,
elválni tőled mily nehéz nekem.
Nem tudlak elfelejteni, ki áldón
nézed a sivatagot, a homok
szél ujja közt dalol, ha akarod.
Partra vetett kagyló hasát a sós
hullámok sorjában özönlik el;
elnyújtott hangon énekelnek – én
nem tudlak elfelejteni...
Ami legjobban felkavart, ami
elmenni kényszerített engemet, –
a vér volt az, a vér, amellyel a
bordáik telis-teliek, –
egész testedből vér csöpög szünetlen.
Tán ennyi töprengést nem érdemel
és ennyi bánatot e távozás,
lehet, hogy öncsalás, hogy hasztalan
félek; a lelkem ott lakik a szőlő
fürtjében és kaszára ért kalászban,
reggeli felleg hűvöse a lelkem.
Jobban szerettelek, ahogy tudok
szeretni, amit mondhattam neked,
úgy mondtam azt is, szinte hangtalan...
Azt akarom, hogy tudd – elmenve tőled,
amit csak látok, elmondom neked.