Születés

Fürödtünk az élet tengerében.
Ama nap először nyílt ki ajkunk,
és az első hullám megrohanta
meztelen bordáinkat. Taréja,
mint fa lombja, lombosult mirajtunk.
És tekintetünk az égre szökkent,
és tekintetünk az égre szökkent,
hogy meglássuk isten alkotását,
és szemünkbe nézzen a határtalanság,
ott hevert előttünk a homokban
óriási cédruskérge...
Sárga fövenyen
elmászott a kígyó – állatok közt
legbölcsebb teremtmény – s most a fákról
leskelődött ránk. Hihettek nékem –
aznap reggel nem akart az agg sem
megátkozni minket, elzavarni.
Minden úgy volt, ahogy mi akartuk.
A halakat bíbor moha fedte,
és az ikra, duzzadóra érett,
a hasukból már majdnem kibuggyant.
Virág voltál, napszeplőzte szirmú,
akit én a testemből kitéptem,
és örökké virágoztál nékem...
Kígyó tarka bőre sem tudott úgy
fényleni, ahogy a térded... Később,
úgy emlékszem, nádszálat kerestem,
hogy az első hangot kifaragjam –
háladalt, mely istenünkhöz méltó.
Azután sokasodott a nyájam,
és a föld sötét szivébe néztem,
verítékben áztam, nem henyéltem.
S megszületett az ember a földön,
a teremtő unalom gyümölcse.