A tékozló fiú
Блудный сын
1
Nincs ehhez fogható ház az egész világon!
Tömjén van benne, könyv, imádság és virág!
De lásd be, jó atyám, én mégis másra vágyom:
A földön sok a könny, de várnak még csaták.
Atyám, talán azért születtem s nőttem én fel,
Ki izmos, szép vagyok, s a vérem bizsereg,
Hogy diadalaim zsoltárokra cseréljem,
S én magasztaljak és ne engem a tömeg?
Gyermek már nem vagyok; a tömjénfüstölőnek
Egy-egy lengése csak a jámborság s a gőg,
S meg nem alázkodik Péter János előtt, de
Az oroszlán sem a szelíd bárány előtt.
Engedd meg, s én a te javaid szaporítom,
Te sírsz a bűnösön, bennem harag terem,
Testvéri csókra a vadat tűzzel tanítom,
Kardom megbékülést s szabadságot teremt.
Megújul a világ, úgy tárul énelébem,
Vezérként hirdetem az Úr dicső nevét...
Ó, mily öröm! Milyen lázongva zeng a vérem!
Engedj el, jó atyám... Holnap reggel... ma még!
2
Az oszlopcsarnokon túl mily rózsás a mennybolt!
Mily víg gályák lepik a Tiberis vizét!
Hát hozzatok nekem táncosnőket Szidónból,
S Szmirnából, Tíruszból... zengjék Venus nevét.
Bort és virágokat, áradjon drága illat...
Fővárosunk vidám, mind ünnepeljetek!
Hol vagytok, cimborák, Petronius és Cinna?
Salve, amici, lám, ti is megjöttetek!
Jertek, vár rátok a kerevet és a párna,
S rózsáim száza mind lányorcaként terem,
Emlékeztek talán atyám feddő szavára,
Azért küldött, hogy a földet jobbá tegyem.
De e világ szinén, hol pillanatnyi minden,
S múlandó-kétes a római tudomány,
Az illetlen ruha a bűn, más semmi sincsen,
S elegáns unalom – ez az erény csupán.
Petronius, miért fintorogsz? Kössenek fel,
Ha szirakúzai borom nem jó neked!
Te, Cinna, mit nevetsz? Új szolgám kancsal szemmel
S szűk koponyával, ő mulattat tégedet?
3
Elhúztam a dögöt, a nád közé bedobva,
S korpával megetettem az öszvéreket,
Gazdám, éhes vagyok, úgy kellene e korpa,
Könyörgök, légy kegyes, juttass egy keveset!
Pajtád mögött kupac széna penészlik régen,
A marhák nem eszik, a lovaknak se kell.
Gazdám, ha engeded, megcsókolnálak térden,
Én elkészíteném belőle fekhelyem.
Vakítja a szemet a sós izű verejték,
A végkimerülés roskasztja béresed...
Ó, ha csak egy napig a vackomon hevernék...
Gazdám, ne verj! Mutasd a munkát, mit tegyek.
Narancsok százai kertjében jó atyámnak –
Mint végtelen delek, vöröslik aranyuk.
Szüretelik a szép leányok s nagy kosárba
Gyűjtik, s mindent betölt szerelmesen daluk.
S fiára gondol ott és virraszt éjszakánként
Az ősz szakállu agg, és bú emészti őt...
Elébe lépek és megszólítom: „Atyám, én
Bűnös vagyok előtted és az Úr előtt.”
4
És örömet talál, keserü bár a lelkem:
Ez itt a kert, de én belépni nem tudok.
Emlékszem... három éves voltam... és e kertben
Loholva fürgén, rókámmal versenyt futok.
Felnőttem hát! Tapasztalt lettem drága áron,
Sokat vesztettem, és sok volt a gyötrelem...
De bánat-tengerek se mossák el barátom
Képét – első vadam sosem feledhetem.
A kerten túl sok büszke boltozat magaslik,
A ház – hol láng lobog az ősi tűzhelyen,
S úgy tetszik, nagyra nőtt minden, s még magasabb itt,
Míg kószáltam duhaj úrként vagy nincstelen.
Ünnep van épp: a fémedények csengenek,
A nyárson borju sül, tészták piroslanak,
Nővérem lép elő, csodás leányt vezet,
Ki rózsák közt, fehér menyasszonyként halad.
Utánuk jő atyám... mit mondjak néki végre,
Vagy újra céltalan utakra lépjek én?
Felismert... Rám talált... Elindult már elébem...
S az ünnep és e szép menyasszony... tán enyém?!
________________________________________
(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)
1
Nincs ehhez fogható ház az egész világon!
Tömjén van benne, könyv, imádság és virág!
De lásd be, jó atyám, én mégis másra vágyom:
A földön sok a könny, de várnak még csaták.
Atyám, talán azért születtem s nőttem én fel,
Ki izmos, szép vagyok, s a vérem bizsereg,
Hogy diadalaim zsoltárokra cseréljem,
S én magasztaljak és ne engem a tömeg?
Gyermek már nem vagyok; a tömjénfüstölőnek
Egy-egy lengése csak a jámborság s a gőg,
S meg nem alázkodik Péter János előtt, de
Az oroszlán sem a szelíd bárány előtt.
Engedd meg, s én a te javaid szaporítom,
Te sírsz a bűnösön, bennem harag terem,
Testvéri csókra a vadat tűzzel tanítom,
Kardom megbékülést s szabadságot teremt.
Megújul a világ, úgy tárul énelébem,
Vezérként hirdetem az Úr dicső nevét...
Ó, mily öröm! Milyen lázongva zeng a vérem!
Engedj el, jó atyám... Holnap reggel... ma még!
2
Az oszlopcsarnokon túl mily rózsás a mennybolt!
Mily víg gályák lepik a Tiberis vizét!
Hát hozzatok nekem táncosnőket Szidónból,
S Szmirnából, Tíruszból... zengjék Venus nevét.
Bort és virágokat, áradjon drága illat...
Fővárosunk vidám, mind ünnepeljetek!
Hol vagytok, cimborák, Petronius és Cinna?
Salve, amici, lám, ti is megjöttetek!
Jertek, vár rátok a kerevet és a párna,
S rózsáim száza mind lányorcaként terem,
Emlékeztek talán atyám feddő szavára,
Azért küldött, hogy a földet jobbá tegyem.
De e világ szinén, hol pillanatnyi minden,
S múlandó-kétes a római tudomány,
Az illetlen ruha a bűn, más semmi sincsen,
S elegáns unalom – ez az erény csupán.
Petronius, miért fintorogsz? Kössenek fel,
Ha szirakúzai borom nem jó neked!
Te, Cinna, mit nevetsz? Új szolgám kancsal szemmel
S szűk koponyával, ő mulattat tégedet?
3
Elhúztam a dögöt, a nád közé bedobva,
S korpával megetettem az öszvéreket,
Gazdám, éhes vagyok, úgy kellene e korpa,
Könyörgök, légy kegyes, juttass egy keveset!
Pajtád mögött kupac széna penészlik régen,
A marhák nem eszik, a lovaknak se kell.
Gazdám, ha engeded, megcsókolnálak térden,
Én elkészíteném belőle fekhelyem.
Vakítja a szemet a sós izű verejték,
A végkimerülés roskasztja béresed...
Ó, ha csak egy napig a vackomon hevernék...
Gazdám, ne verj! Mutasd a munkát, mit tegyek.
Narancsok százai kertjében jó atyámnak –
Mint végtelen delek, vöröslik aranyuk.
Szüretelik a szép leányok s nagy kosárba
Gyűjtik, s mindent betölt szerelmesen daluk.
S fiára gondol ott és virraszt éjszakánként
Az ősz szakállu agg, és bú emészti őt...
Elébe lépek és megszólítom: „Atyám, én
Bűnös vagyok előtted és az Úr előtt.”
4
És örömet talál, keserü bár a lelkem:
Ez itt a kert, de én belépni nem tudok.
Emlékszem... három éves voltam... és e kertben
Loholva fürgén, rókámmal versenyt futok.
Felnőttem hát! Tapasztalt lettem drága áron,
Sokat vesztettem, és sok volt a gyötrelem...
De bánat-tengerek se mossák el barátom
Képét – első vadam sosem feledhetem.
A kerten túl sok büszke boltozat magaslik,
A ház – hol láng lobog az ősi tűzhelyen,
S úgy tetszik, nagyra nőtt minden, s még magasabb itt,
Míg kószáltam duhaj úrként vagy nincstelen.
Ünnep van épp: a fémedények csengenek,
A nyárson borju sül, tészták piroslanak,
Nővérem lép elő, csodás leányt vezet,
Ki rózsák közt, fehér menyasszonyként halad.
Utánuk jő atyám... mit mondjak néki végre,
Vagy újra céltalan utakra lépjek én?
Felismert... Rám talált... Elindult már elébem...
S az ünnep és e szép menyasszony... tán enyém?!
________________________________________
(A NYIKOLAJ GUMILJOV VERSEI című kötetből. Baka István fordítása.)